El Camino napló, július 27

2013.07.27. -85km-

Elég hosszú nap volt. Reggel megint eltűnt másfél óra. Majd indulás, teljesen vizes hálózsákkal és teljesen vizes ruhában.
Ekkora harmatot. Vagy esett??? Ki tudja.
Megkérdek egy bringást, hogy merre tovább. Elég hülyének tűnik, nem is hiszem el amit mond, inkább megyek a belső iránytűm szerint. Megérte.
A biztonság kedvéért megkérdek még egy fószert: Jó, jó, csak menj!
Aztán 10km-t tekerünk együtt. Végig bringaút Nizza keleti végéig (na jó majdnem végig). Padfoglalás a parton és evés, ivás.
Egyszer csak jön egy nőci leolvassa a pólómon lévő Camino de Santiago feliratot és megkérdi, hogy az Argentin Santiagóról van-e szó. Csalódást okoztam neki, így hamar magamra maradtam.
Nem sokáig, jött egy másik hölgy. Ő már megjárta az utat 2000-ben, de sajnos csak franciául beszél, így bármilyen aranyos is volt, de hamar feladtuk a mutogatást. Majd tovább, de olyan gyenge vagyok, mint a harmat (természetesen nem a ma reggeli, mert az kajak volt). Az út is elég meredek, de jó kondiban vagyok, nem kellene gondot okoznia. Végül is elszenvedtem magam Cap Martinig. Itt 3 óra lazulás, fürdés, napozás, olvasás. Majd tovább Mentonig, ami mint kiderült 5 perc. Majd még 5 és...ITALIA!!!
Még a levegő is más. Imádom. Gyönyörű lányok, gyönyörű táj. LIGURIA! VIVA ITALIA!
Sikerül sok megállóval eljönnöm San Remoig. Van mára még kajám, holnap pedig remélem, hogy vasárnap dacára sikerül nyitva lévő Lidl-t vagy más olcsó boltot találnom. Most a tengerparton alszom a fűben. 20 méter a víz, csak az a szépséghiba, hogy a sportpálya hangosbemondója is csak 20 méter. Rendőrők is szép számmal vannak. Tiszta vagyok, hajat is mostam, csak a ruháim... nagyon jó lenne mosnom valahol.

El camino napló, július 26

2013.07.26. -75km-

Az esti és éjszakai idilli alvóhely, reggelre egy tébolyda lett.
Non-stop helikopterek jöttek-mentek 300 méteren belül. Menekülőre fogtam egy óra után. Amúgy urasan indult a nap, alvásból repetáztam egy órát. Majd főzőcske, evés, indulás. Az emlékeimben élő Lidl 2 km-re volt, naná, hogy bementem. Sajnos itt nem vettem vacsorára valót, így ezen sorok írása közben elég éhes vagyok. Desszertet viszont naná, hogy vettem.  Fussa rá...
Aztán irány a Fréjus Plage! Imádom a meleg tengervizet, a puha homokot, a meleg napsütést. Jó lenne egy aranyos, csinos barátnő, akivel pár napig itt tengerezhetnék. A sót, úgy ahogy leöblítem magamról és a kis tekerés utáni nagy pihenőt felfüggesztettem és irány Anthéor. Este poénból ellőttem, hogy milyen király lenne, ha ott lépném át az ötezredik kilométert.  És LŐN!!!
Ez a leggyönyörűbb része a Riviérának. Plusz az 5000km! Az ezreseknek kijáró bőgés után tekerés, de azért pihenő, pihenő hátán. Fáradok, baromi kemény a terep. Nehezen begördülök Cannesba. Itt csak egy  a pozitívum, sík a terep.
Kb fél évet öregedtem csak ebben a városi forgatagban. Mi lesz Nizzaban???
Egy köcsög francia tábla 90 fokkal el lett fordítva, ez majdnem 1 órás mutyizást eredményezett, így nem volt erőm elérni a kiszemelt alvóhelyet. Ezért mikor Cannes határában megtorpantam egy kerékpárral behajtani tilos táblánál, be is bújtam a susnyásba. Egy baromi forgalmas út mellet, egy igazi patkányos és elég nyílt helyen vertem tanyát. Ha itt nem visz be a policia, akkor soha.
...sötétedésig nem zártak be és finomat ettem. Fűszeres hagyma, olivaolajjal leöntve és finom francia sajt belekeverve. Fasza.

Col du Saint Pilon egy előörse

Antéor

5000km

El camino napló, július 25

2013.07.25. -87km-

6-os ébresztő, fél 8-as indulás...hmm újra közeledik az olasz temperamentum???

St. Maximinben még zárva Lidl, így csapatok tovább Brignolesig. Ott boltolás, rengeteg kaja, plusz időhúzás az intersportban, Tudnék válogatni és tárgyakat birtokolni, hiszen a magyar boltok kismiskák egy francia Intersporthoz képest. Majd kávézás, a rengeteg kaja nem akar tovább vinni. Közben töltöm az elektromos cuccokat. Majd Flassansban víztöltés és már be is értem Le Lucba. A Lidl renoválás miatt zárva, de látok egy hotelt étteremmel, hát irány még egy kávéra és tovább tölteni a telefont. Összefut a hotel, mindenki kérdez :ki vagyok, mi vagyok? Hungary. Paff, a tulaj magyar származású(a szülei magyarok, és kicsit ő is megtanult).

A neve Monika Ryvtin, idősebb hölgy, segítőkész, aranyos. Felajánl egy szobát, tök ingyen.

Köszönöm nem, ma hív az út… Azért a kertben pihenek 3-4órát az árnyékban, olvasás, szundikálás, hideg víz. Majd GO! Nyomom, mint állat, de a szembeszél erősebb, a 20-as átlag így is megvan. Vidauban után Le Muy, majd tovább alvóhelyet keresni. Van érzékem hozzá, már térképen  kinéztem és nem is csalódtam. Azt leszámítva, hogy tilos bemenni, azért bepróbálom. Ma is asztalon alvás lesz, ez a kedvencem. Nem járnak csigák a pofámon, nem csípnek a hangyák, nem bökdösi bordámat vaddisznó, nem kell sátrat és hálózsákot szárogatni. Szóval így szeretem, asztalon… Csak minden elalvás előtt eszembe jut, hogy vajon vannak-e erre kannibálok. A táj pazar, kicsit hegyvidéki, kicsit mediterrán. Az alapzaj sem rossz, csak néha hallatszik át a messzi autópálya moraja a kabócák énekén. Jelenleg tökre egy vonalban vagyok a Mont Blanc csúcsával, csak az északra van kb 270km-rel...

Brignoles

a Le Muy melletti alvóhely (Bois de Palayson)

Bemutatkozó, ki vagyok, mi vagyok, ilyenek...

Ha már ennyien olvassátok a blogot, úgy érzem illendő leírnom, hogy mi köré is épül az életem. Illetve igyekszem megválaszolni a leggyakoribb kérdéseket is.

Egy mondattal megfogalmazva a jelenemet:

Észre vettem, hogy szabad vagyok.

Kb. ennyi történt. A többi, csak ennek hozománya.

Feladtam egy jól jövedelmező állást, a kényelmes és tápláló

"civilizált" életet. Lecseréltem őket egy szabadabb életformára, időszakos vándor lettem.

Két eddigi utamról írnék pár sort, ízelítőnek, akit jobban érdekel, megtalálhat és szívesen mesélek órák hosszat (csak győzze hallgatni)

-2013- 126 nap és 6230km -  (El) Camino de Santiago

Volt 442euróm és határtalan vágyam, hogy világgá menjek.

Nem volt semmi ok, nem kerestem semmit,  nem volt vele célom. Pusztán az Út miatt indultam.

A tervem annyi volt, hogy szülői házból, (Nagykanizsáról) nekivágok az Atlanti- óceán melletti Fisterraba vezető Szent Jakab zarándokútnak, majd ugyanez vissza.

Így felpattantam a felbecsülhetetlen korú, bizományiban vásárolt bringámra, felgumipókoztam a hátizsákomat és uccuneki.

Átpedáloztam a magyar, horvát, szlovén, olasz, monacoi és francia határokon. Közben olyan csodákat láthattam, mint az Alpok, Pó- síkság, Appenninek, Riviéra és a Pireneusok.

Se szeri, se száma, nem volt a folyóknak, patakoknak, domboknak. Az olasz közvetlenség örökre beköltözött a szívembe. Mielőtt megérkeztem Spanyolországba, (na jó, Navarrába) leraktam a bringát és bakancsot húztam. Pár nap (44) séta és pár település érintésével megérkeztem a világvégére (sőt, a világ végére), a galliciai Fisterraba. Visszafelé a felfedezések öröme helyett, a már bejárt út ismerős arcát választottam.

Nem volt az a tipikus könyvbe illő kalandos út, bár millió dolog történt.

Voltam szerelmes, tört csontom, majdnem megfagytam, kéregettem, kukáztam, fogytam 25 kilót, megbántam bűneimet, többet tanultam, mint eddigi életemben. Megismertem az egész világot átjáró szeretetet, a gondoskodást, a félelem nélküli életet és azt a szabadságot, amiről azt hisszük, csak a regényekben létezik.

Aludtam kriptában, narancsligetben, padon és pad alatt, iskolák padlóján, egyházi szállásokon, jeges talajon, mocsaras réten, dübörgő autópálya mentén és duruzsoló tengerparton. Beszélgettem a kíváncsi helyiekkel, örültem a szavaiknak, a belőlük áradó szeretetnek, segítőkészségnek (még, ha nem is mindig értettem a nyelvüket).

Találkoztam hozzám hasonló csavargókkal, zarándokokkal, vándorokkal, utazókkal öt kontinensről. Örömömben bőgtem az Appenninekben, nevettem a Pireneusokban.

Több, mint 100 napig egyedül voltam és mégis mellettem volt mindenki.

-2014- 113nap és 2600km

Elhatároztam, hogy végigjárom Magyarország legszebb helyeit, erre legalkalmasabb a Másfélmillió lépés című sorozatból hírhedté vált Kéktúra.

Illetve annak nagytestvére,a Kék-kör.

Egy távoli ismerős lett volna a társam, de még időben visszalépett, így volt időm meghirdetni, hogy túratársat keresek. Jelentkeztek is sokan és hála az egész világot mozgató erőnek, két gyémántot is találtam, Nikit és állandó tettestársamat, Ádámot.

Április elején neki is vágtunk. Mindenkinek mást hozott ez az út, mindenkinek más lett a kedvence. Nálam a bajóti Öreg-kő lett az etalon, de a bakonynánai Római-fürdő is toplistás. A tavalyi rengeteg jóság után kíváncsi voltam, milyen a hangulat, a segítőkészség nálunk magyaroknál. Jelentem alásan, változó, de pozitív.

Bár szerencsére nem szorultam konkrét segítségre, azért pár potya kaja nagyon jól jött.

Nem kértünk, de kaptunk. Zsadányban Hajni reggelivel várt minket, Szilvásváradon svédasztal, Borsfán disznósajtos részegedés Lajossal és Bibitácsival (leánykori nevén: Tibibácsi).

De említhetem még Petit is, aki befizetett minket egy panzióba vagy a tucatnyi alföldi embert, aki 1-1 sörrel koronázta a napunkat. És ők, még csak az ismeretlen ismerősök. Ádám anyukáját minimum a pólónkra kellett volna kiírnunk, mint fő szponzor.

Ezek segítettek minket tovább menni. Bár sok segítség nem kellett, csak a lustaságunk hátráltatott. Hiszen az időjárás viszontagságai, inkább gyorsítottak a tempón. Kaptunk jó sok esőt, ködöt, sarat, amin jobb gyorsan túlesni. Az első hónapban, nem igen volt rajtunk száraz bakancs. Mivel szállásra nem volt pénzünk, így pár alkalmat leszámítva sátraztunk, ott meg nem igen szárad a cucc.

Az Alföldön a tűző nap miatt siettünk, hajnalban keltünk, délben aludtunk a parkok fái alatt.

A román határ közelében ezért kísérgettek minket a polgárőrök, igazoltattak a rendőrök.

Fürödni csak különféle alternatívákkal tudtunk, így idén sem kapjuk meg a legigényesebb vándor díjat.  Közben gyűltek az igazolófüzetben a pecsétek, amelyek pár ezer forintért cserében igazolnák, hogy megjártuk az utat. Nekem inkább marad az emlékezés, nem az igazolás.  

Ádám, Niki, Arnold

Ami meg a gyakori kérdéseket illeti:

Mennyiből?

Amennyi van.

Tavaly 135.000Ft volt, idén 240.000Ft.

Ez 4-5 hónapra, kaja, néha szállás.

De ebbe kell, hogy beleférjen az esetlegesen szükséges gyógyszer, alkatrész a bicajra, új bakancs, zokni, ilyenek. Szóval vagy marha sok pénz kell, vagy leadni az igényeket.

Tavaly speciel rizsen kívül alig ettem mást (le is fogytam 55 kilóra). Idén is volt olyan szakasz az Alföldön, hogy a táplálékom jelentős részét az út mentén termő ringló adta.

Miből futja?

Ami a munkát illeti, (majdnem) bármit elvállalok. Dolgoztam már kertészetben, építkezésen, gipszkartonoztam, villanyt szereltem, voltam eladó, halász, direktmarketinges, stb.

Jelenlegi életmódom nem engedi meg, hogy fix munkahelyet vállaljak, de szerencsére akiknél eddig dolgoztam szívesen látnak mindig.  

Honnan van időd?

Akartam, hogy legyen.

Miért?

Ezt szeretem. Nincs tévém, rádióm, nem olvasok újságot, híreket. Mindezek nem érdekelnek, de feltekerni egy combosabb emelkedőn és egyszerre látni a Pó- síkságot, az Azúr- tengert és a havas hegycsúcsokat, az számomra a minden.

Lehet, hogy lesz olyan szituáció útjaim során amiből nem kerülök ki élve, de még ezt figyelembe véve is megéri. Több, mint egy évet már sátorban töltöttem, sokszor még az sincs a fejem felett. Nem a legkényelmesebb, de majdnem mindig kárpótol a táj szépsége. Meg a szabadság, hogy oda megyek, ahová csak szeretnék.

Tervek?

Vannak. Kevés egy élet arra amiket látni szeretnék, hát ki kell használnom, meg kell becsülnöm minden pillanatot.

De a túrán felül is vannak tervek. Megvannak a magam lépcsői, amiket meg kell járnom, hogy öregkoromra minden úgy legyen, ahogy elterveztem.

Pár kép a kékről:

Bajót, Öreg-kő

Létavértesen a helyi erők besegítettek

Balaton

ahogyan mi látjuk magunkat

déli pihenő Esztivel, Mátéval

A kezdet és a vég, Írott-kő

Kéktúra emlékműnél pózolva

Zaba Cigóval

Ilyen jelzéseket követtünk

Bikini - közeli helyeken

ezt is elfoglaltuk

gyökerek...

Napi rutin

Túra végi fáradt járműveink

El camino napló, július 21

2013.07.21. -71km-

Reggel 6-kor már a bringán ültem, így gyorsan a Le Grande Traversen voltam és úsztam egyet. 

 La Grande Motte-ben, banánzabálás energiaitallal. Innét még pár kilométer lassú bringaút, aztán a 62-es főúton már gyorsulok. Aigues-Mortesben szemeztem az egyik pénztáros csajszival, nagyon dögös teletetovált. A karján egy gramofonból kiröppenő kotta volt, felnyírt taraj, best Lidl pénztáros. Míg kajáltam ki is jött egy pillanatra, vártam még, hátha…  Majd két főút kereszteződésénél 2-3 órás siesta. Innen már csak 15 km a Camrgue Múzeum, de félúton megállok barackot enni. A múzeumhoz érve megállapítom, hogy minden zárva és nincs vizem, rohadtul szomjas vagyok. Találok egy kutat, de büdös a vize, mindegy  teának jó lesz. Majd jön egy lakókocsis pár, tőlük lejmolok 9dl vizet. Majd körüljárok a nemzeti parkban, láttam 14 flamingót és rengeteg mocsári madarat. A kerék egyelőre még bírja, de mintha nőtt volna a repedés. Hétfőn talán már Olaszország. 

El camino napló, július 20

2013.07.20. -70km-

A reggel szokásos, megérek felkelni. Vizes a hálózsák. Beszélek Erikával, eszek és indulás.

Viasban kis keverés, de szerencsére emlékszem a jó útra, így hamar megvan Agde. 

Onnantól bringaút Séte-ig. A plage maga a tökély, meleg a tenger. Bár gondolom nem annyira, mint szokott, mert csak én vagyok bent a vízben. Alapos fürdés, úszás után, kagylógyűjtés. Találtam egypár lyukasat, egyből felfűzhető. A mosdóban mosni is tudtam, szép az élet. 

Seté-ben, már nagyobb a tévedési faktor, de semmi pánik, figyelj a belső iránytűre és az árnyékodra. 

Seté után begyorsul a tempó, a méz átalakul energiává és újra a 612-esen suhanok. 

Montpellierben sok kaját vettem, ettem. Közben jött egy muzulmán, beszélgettünk, majd, mint valami csodabogarat bemutat a népes családjának: Hongroise Forrest Gump. Ezt is megéltem. 

Ráadásul utam második borulása is itt volt, kb két kilométerre az elsőtől.

 Majd megcélzom Maguelone-t. A bringaútról letérek egy útra, ami a szőlős tanyák közt tekereg. Találok egy kerítés nélküli telket. Gyors befekszem egy bokor alá és sötétedésig olvasok. Majd kijjebb jövök pár métert, így a hangyák már békén hagynak, helyettük a szúnyogok esznek. 

El camino napló, július 19

2013.07.19. - 67km-

Reggel nehezen indul a ’motor’. Az első 20 kilométer szenvedésnek tűnik, de a kilométeróra mást mutat, remélem én erősödtem és nem a műszer romlott el. Capestangban nagy zabálás és egy kis matekozás. Ha egy kajálás 2000kcal, akkor én 6-8 ezer kcal körül nyomok egy nap.

Elértem a legszelesebb részt, legalább is remélem, hogy ennél erősebb már nem lesz. Itt idefelé is szívtam, miért lenne máshogy visszafelé. Mindig szemből fúj… ez a titka. Ennyi erőkifejtéssel tegnap simán 80 km-t toltam. Ráadásul igazi vihar előtti hangulat van. Jönnek a már jól ismert városok és így törött abronccsal feltűnik, hogy baromi szarok a francia utak. De most itt vagyok újra a Vias melletti alvóhelyen. Most, hogy már kizöldült minden, még eldugottabb.  A városban disco volt és tűzijáték, hallgattam, nézetem és alvás…

Az orrom és a szép lányok

Egyszer voltam, hol nem voltam. Voltam egy Ljubljana nevezetű, roppant hangulatos városkában, ami fővárossága ellenére egészen élhető. Végig bringaút, széles zöldövezetes utcák, gyönyörű lányok. Na ez utóbbiak okozták a bajt. Mivel hajlékonyságom dacára, hajléktalan módban jártam arrafelé, minden cuccommal a hátamon bementem egy plázába. Ilyen helyeken szoktam fürdeni, mosni, mosogatni, szóval meleg vízzel érintkezni. Túl is voltam mindezeken, aminek egyenes következménye, hogy a vizes ruháktól kapott plusz súllyal, kb. 30-35 kg motyó volt a hátamon. Battyogok kifelé és csodák csodájára, mit lát két rövidlátó szemem? Két gyönyörű vörös leányzót. Tátottam a mafla pofámat rendesen, a forgó ajtó, meg nem vette figyelembe a sebességemet, én meg nem vettem figyelembe a fizikaórán tanultakat, mikor a kicsikocsi nekiütközik a falnak... Pont ugyanaz történt velem is, csak a kicsikocsinak, nincsen akkora orra, mint egy csőszkunyhó. Nekem van. Tehát, az orrom érintkezett a forgóajtó üvegfelületével. Majd a fizikai kísérlet átváltott biológiaivá. Milyen színe van a vérnek üvegen... Piros. A csajok nem mertek röhögni, mert tetemes mennyiségű vörös folyadék távozott belőlem pár másodpercen belül. Majd, hogy oldjam a feszültséget és vidámságot okozzak nekik, rázendítettem Joe Cocker örökzöld slágerére a You are so beautiful-ra. Hangulat oldva, nekem másnapra elállt a vérzésem, majd két hónap múlva, már nem is éreztem. Na, így tört el negyedszer az orrom...

Másodszor születni...

Már 4-5 napja mentem. Minden éjjel fagyott, nekem nem volt sátram. Csak egyszer szántam rá magam a fürdésre, egy "friss" hegyi patakban. Esett a jeges eső, nem volt már száraz ruhám, szóval, igazi karibi-hangulat volt. Egyszer csak, nekiállt harangozni egy templom. Én meg összeszorított foggal kérdeztem: mi van engem hívsz? Majd tekertem tovább. Szerpentin, majd egyszer csak (kb 2 km megtétele után) ott voltam a templom utcájánál és még egyet kondult. Erre odamentem és próba szerencse megkérdeztem a lelkészt, nem alhatnék a padlón bent valahol. Ment misézni, így a feleségére hagyott, ő először, a padlón szánt helyet egy fűtetlen osztályteremben, aztán kaptam kaját és elmosogattam utána. Ez úgy meglepte, hogy kaptam ágyat, fűtést, csokit, gyümölcsöt, szóval minden földi jót, fürödtem és megszárítottam minden cuccomat. Másnap a pappal is megismerkedtem, ő még pénzt is akart adni, de nem fogadtam el. Ennyi. Majdnem elbőgtem magam örömömben.

Egy nappal ezután a harangszóval csalogató éjszaka után haltam meg. 

Furcsán hangzik, de így van. 

Az történt, hogy aznap tekertem át az Alpok egy picike nyúlványán. 

Reggel jó korán elindultam és pár percen belül megeredt a jeges eső. És csak esett és esett. 

Már kétszer átöltöztem, ez azt jelenti, hogy az utolsó száraz ruhámat vettem fel. 

Mikor 1200 méter fölé értem, kicsit begorombult az idő. Azon az úton (6-7 óra) nem találkoztam emberrel. Mentem fölfelé, a cipőmben minden egyes tekerésnél löttyent a majdnem fagyott víz. 

Életemben nem fáztam ennyire. De nem lehetett megállni. Az erősebb részen tolnom kellett, ez még rosszabb volt.

És akkor éreztem azt, hogy, vége.

Nincs tovább.

Sem erőm, sem akaratom nem volt tovább menni.

Minek is. Pénzem nincs, hogy valahol megszáradjak. Különben is még minimum 30 km a következő lakott település.

Mindenhol hó én meg túl 4 tüdőgyulladáson, tutira vettem, hogy ha ma nem is halok meg, majd pár napon belül, valami betegségben.

Ekkor láttam meg egy fát (ami még mindig a szemem előtt lebeg), egy közepes, semmilyen téren nem különleges fa. Annyiban különbözött a többitől, hogy kevesebb hó volt körülötte.

Ahogy megláttam, első gondolatom az volt, hogy leülök a tövébe és ott döglök meg.

De nem volt hozzá erőm. Meg sem álltam, nem szorítottam össze a fogam, nem reménykedtem, nem éltem és nem is haltam akkor.

Csak mentem, talán nem is én tekertem.

Ma sem tudom, hogyan értem fel a csúcsra, de mikor felértem, kieresztett fékkel legurultam.

64 km/órával gurultam lefelé. Az úton hömpölygött a jeges víz, sokszor csak csúsztam, az arcomba csapódott a jég, majd szétszakadt a fájdalomtól.

Végül leértem a városkába és kutattam valami templom vagy akármi után. 

Akkor már küzdöttem, élni akartam.

De már minden más volt.

El camino napló, július 31

2013.07.31. -45km-

Reggel a potya szálláson ugyan, csak a tea volt gratisban, de azért a kosárban lévő 3 száraz péksütit, vaj, mogyorókrém és lekvár segítségével betolom (nehogy megromoljon alapon). Majd GO!!! Első boltnál stop. A kenyér árak, a hihetetlennel egyenrangúak, 20-25 Euró/kg. Erre varjunk gombot. Veszek valami pászka szerű akármit, baromi sok energia van benn. Nem is drága. Majd tovább. Minden tekerés kínkeserves, síkon is a legnagyobb hátsó racsnit kell használnom. A következő boltnak olyan formája van, hogy talán találok pár Euróért cipőt. Nem, de találtam mogyoróvajat. Hurrá! Be is zabálok belőle. Az energiabevitel dacára is csak lassan haladok. Viszont láttam egy olyan falucsoportot, ahol szívesen laknék: Castiglione Chiavarese. Gyönyörű, közel a tenger, közel a hegy. Nehéz terep, így nem járnak olyan sokan, viszont még bringával sem halál letekerni fürdeni. Majd az alagút, a maga 2126 méterével. Sík, de itt is alig tudom hajtani a bringát, a lábam kikészült. Aztán S.Pietro Varaban, a Lusy elnevezésű kávézóban egy újabb cappuccino. Majd Varese Ligure után indul a móka.

13 kilométer 8-10%-os emelkedő a top-ig. Pihenőkkel, majd 4 óra volt. Nagyon fáradt vagyok. Pihenten kb 1 óra lenne. Közben, szerencsére láttam is. Gyönyörök kertje ez a rész. Jéghideg források, amik ugyan fogalmam sincs, hogy ihatók vagy sem. Vizet hűteni jó volt, meg az esti főzéshez, teához. 

És a csúcs... Oda-vissza bőgés. Ez A CSÚCS. A dobogó magasfoka. Ha egy évig formázhatnám a hegyeket, akkor sem lehetne ennyire harmonikusan összegyűrni. Majd Pachamama még bolyhossá is tett őket a fákkal... közéjük szórt pár virágot. Az emberek csak pár hektárnyi termőföldet vettek el belőle.

600-700 méter mély völgyek. Égszínkék az ég és benne egy zöld csík, a Ligur-tenger. A levegő tiszta.

Teljes béke és nyugalom. Éjszakára ugyan nincs panoráma, a parkban, ahol alszom nagy fák vannak. Egy termetes pad, viszont rejtve van a gazban. Egykor, szép panorámát nyújthatott az Appenninekre, de mára három fiatal fa van előtte. Éjjel nem jött álom a szememre, hála az esti centoi cappuccinonak. Nem is baj, ennyi csillagot sohasem láttam. Szó szerint nem férnek el odafönt.  Hullanak tucatszámra, de csak úgy spontán is lekerülnek az égről és valami morbid metamorfózis hatására szentjánosbogarakká alakulnak és villódzva szállnak körülöttem. 

Ha a Cento Crocit egy szóval kellene körülírnom, megfogalmaznom, csak ezt tudnám leírni: Köszönöm.

El camino napló, április 23

2013.04.23. -65km-

Nagyon hosszú nap volt, teli érzelemmel és meglepetéssel.

Reggel gyors főzés és evés után, irány a tenger. Folyamatos emelkedő volt, de nem jelentett nagy akadályt, csak az utolsó 2 kilométeren kellett tolnom a szekeret. A többi 18, ha nem is könnyen, de ment.

Néha megeredt, néha olyan hideg volt, hogy kabát, kapucni dacára is fáztam. Majd kibújt a nap és majd megsültem. 10 óra vizes pólóban, kemény volt. Csodás tájakat láthattam. Ez a szakasz is olyan, hogy látni kell!!! Az Albareto melletti szelíd lankákat követte, a marconább P.so di Cento Croci, a maga 1055 méterével. Bár még utána is emelkedő volt, így nem értettem, miért nem a legmagasabb pont volt jelölve.

Mindegy nem lamentálok, hiszen ez után az emelkedő után értem fel a csúcsra. Szó szerint és átvitten is.

Körülnéztem, kitört belőlem egy olyan nevetés szerű valami, ami még nem hagyta el soha a számat, majd még öt másodperc sem telt el és bőgtem. Ilyen nincs, amit itt élek át az úton. Egyszerre ad erőt és szívja el. Folyamatosan maximumon van az érzelmi szintem. A fejem, majd szétrobban ettől az érzelmi emelkedettségtől. Na vissza a materiálisabb részhez. Tarsognoban láttam egy házat, ami frankón hajó alakúra lett építve. Kispál hallgatás közben, pompás élmény volt 800 méter magasan egy hajóba botlani.

Majd rengeteg kis forrás, vízfolyás. Még nem véstek maguknak medret, csak folynak, amerre akarnak. 

Aztán irány lefelé. Suhanás. Előttem két motor, jó pár percig velük suhanok, észre sem vesznek. Jó érzés ilyent csinálni, aztán kanyar. Én fékezek, ők gyorsítanak és már csak egy emlék ez is. Majd Varese Ligure, eső, én meg beülök egy cappuccinora. Egy óra pihenő és némi emelkedő után újra suhanás.

Most nem eresztem 40 fölé, bár kíváncsi vagyok, milyen 70 felett. 64 már megvolt Szlovéniában, de nem kockáztatok. Abba már profi is halt bele. Majd egy két kilométernél is hosszabb alagút. Olyan volt, mint egy fordított anyaméh, hideg és száraz. De nem akaródzott kijönni belőle, mert kint sütött a nap és eset az eső. Jó volt a föld alatt mélyen védve lenni. Majd tovább, kis város, nagy város. Parókia templom hátán. Itt Sestri Levanteben láttam a legrondább templomot életemben,... nem is adtak szállást...

Majd irány a S. Antonio parocchia, innen átpasszoltak a S. Madonna parókiára, ők tovább Frati Francescohoz, ő meg az Opera Madonnina del Grappaba. Ez már döfi, mint egy luxushotel. Majd totális elkeseredés, elvesztettem a credenciálomat (zarándokútlevél). Mindent összetúrok, csörög a telefon, nem veszem fel, minek, úgysem értenénk egymást. Kopognak: Nem vagy éhes? Venire, venire manzari.

Megyek. Én ne mennék? A gyomrom majd kilyukad. A portán vár a credenciál, már le is pecsételték, meglepődök rajt, milyen fontos ez a darab papír a számomra. Aztán be a liftbe, látják hogy sötét vagyok, így finoman betuszkolnak az étterembe. Na, ekkor komolyan beszartam. Minimum 5+*-os hely. Gyönyörű, előkelő pincérnő. Olyan edénybe hozták a krémlevest sajttal, hogy alig merem megfogni. Majd másik edény, rajta tojásrántotta, valami nagyon extra sajtfélével mellette meg párolt zöldségek. A póréhagymát és a sóskát felismertem, a többiről fogalmam sem volt. Ettem és csak reméltem, hogy vatikáni valutával kell fizetnem. Desszertnek alma és körte. Somfordálok kifelé és odahívom a pincérek gyöngyét. Még egyszer megkérdem, ez most tuti ingyenes vagy mi van? Persze ingyenes, szerintem látta rajtam a megkönnyebbülést. Reggel hatkor húznom kell, most alvás.

Egy galiciai pillanat emlékére

Az Idő

Újjászületni egy véletlenül megkondított harangból kiszálló hangként. 

Végigszállni a hegyek közt, majd egy hatalmas sziklának ütődve elmúlni.

Így megtanulnám megbecsülni az időt.

Majd a körforgásban újraszületni egy hatalmas szikláról leszakadó óriási kőként.

Végiggurulni, harangzúgáshoz hasonlatos robajjal.

Elfoglalni helyemet a táj felett.

Őrizni a völgyben lévő fákat és az alattuk tanyázó pockok, egerek generációinak ezrét.

Millió madárnak emésztő és ürítőhelyül szolgálni.

Szeretkező párokat elrejteni a világ elől.

Vándornak szélárnyékot adni a csavargások közepett.

Esőcseppek végtelenjébe fürödni, míg egy utolsó fagy szét nem mállasztja évezredes csontjaimat.

Recsegve ropogva visszamenni a körforgásba, miután megismertem az időt.

Majd újjászületni vándorrá, aki a kőszikla tövébe húzódik a vihar elől és hallgatnám a kósza harangkondulást.

És megtanulnám mi is az az idő. Majd rájönnék, hogy mit sem tudok az időről.

Majd rájönnék, hogy az időt nem kell sem ismerni, sem mérni, sem pazarolni, sem gyűjteni, sem rágondolni, hiszen ezek nélkül is telik.

És rájönnék, hogy egyvalamit kell az idővel.

Hasznosan kitölteni, hogy mikor visszakerülök a körforgásba, legyen mit magammal vinni.

A Tér

Újjászületni egy véletlenül megkondított harangból kiszálló hangként.

Végigszállni a hegyek közt, érezni a végtelenséget.

Érezni, hogy nincs határ sem fenn, sem lenn. 

Szállni előre, hátra, jobbra és balra. Még vissza a harangba is.

Nem törődni az idővel, hinni, hogy végtelen a létem.

Majd a halál pillanatában megállni.

Megbámulva a szikla tövében fekvő vándort és melléfekve megtanulni, hogy minden véges.

Majd a körforgásban újraszületni egy óriási kőből lemorzsolódott kavicsként.

Legurulni a hegyről. Lebegni a rohanó folyókban. Partra vetődni, majd igyekezni vissza az új kalandok felé.

Érezni a folyó csillapodását, néha le-leszállni az iszapba. Megkóstolni a földet, átvenni egy kicsit a szagát.

Majd elkapni egy gém lábát és újra a nap felé törni.

Végtelenül görögni a part mentén. Szívni  a végtelen távolságról jövő napsugarakat.

Majd észrevenni, hogy az utam véges. (Elfáradtam, a víz is letett már rólam.)

Elpihenni évekre és gondolni, hogy minden véges.

Majd mikor jönne egy vándor, aki felemelne, ledörzsölné rólam az élet kérgét.

Zsebébe dugna, hogy útja során bűneit belém sírja és egy szent helyen elhajítana.

Akkor, a levegőben repülve, megtanulnám, hogy minden végtelen.

2013.06.25. Galicia

Hitvallás vagy amit akartok

Gondolatok az ÚTról

Gyakorlott túrázóként, alapból sokat töprengő ember vagyok. Egy 6-7 hónapos 7500-8000 kilométeres, civilizációnak hátat fordító túra, pedig óhatatlanul milliónyi gondolatot szül. Egy ilyen humán erejű megmozdulásra a felkészülés, nem csak abból áll, hogy százezreket hagyunk ott egy ilyesmire szakosodott boltban. Inkább a gondolataimat kell összeszednem. Szembe kell néznem félelmeimmel, gyengeségeimmel, hiszen ismernem kell útitársam, azaz önmagam.

   

Mi is az út nekem? Próbálom még azelőtt megfogalmazni, mielőtt megélném, megismerném. Eddig többnyire inkább közlekedtem, helyzetet változtattam. Kicsit képmutatónak érzem, hogy olyanról írok, amit nem ismerek. De kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a különbség, ha út közben leszek és mi lesz, ha abbahagyom.

Látom az egymást követő hegyeket, dombokat, síkságokat. A madarak sokhangúságát, a virágok sokszínűségét, a rovarok milliárdjait, a sokféle ízű, illatú nőket, az őket körülvevő stílust, vagy ezeknek hiányát. Érzem, ahogyan az eső megfagy rajtam, jég borít, de ezt a jeget én választottam, nem lenne illendő bosszankodnom miatta. Sőt örülnöm illene, mert próbára tesz, megtisztel azzal, hogy rajtam múlik el. Cseppenként megy vissza az örök körforgásba, majdnem olyan cseppekben, mint amilyen cseppekben én érkeztem.  De érzem a tikkasztó forró szárazságot is. A fülembe doboló vért, a taplószerű számat. De így megvan az esélyem a reménykedésre. Kényelmes ágyban fekve nem lenne. Evés, ivás után csak agonizálni lehet, várni a biztosat. Ez kényelmes, de messze van az élettől.  ’Várni a biztosat’, hát út közben semmi sem biztos, csak az, hogy egyszer vége lesz. Mikor és hogyan? Ezeket hála Istennek nem tudjuk. Nem a cél a fontos, nem is a részvétel, nem is az oda vezető lépések, tekerések. Hanem az, ami a koszon kívül ránk tapad. Mint a Kisöreg a kocsmából, aki az utolsó ötszázasából meg szeretne hívni egy kólára, és azzal teszünk Neki rosszat, ha nem fogadjuk el. Milyen büszkén és örömtelin mesélné: ’…egyszer megvendégeltem egy vándort, aki…’. Meg a helyi benzinkutas, akihez csak begurul az ember fia levegőt vételezni és azt sem tudja, már, hogy hol volt. De neki több, mert Ő oda született és nem is volt máshol, ott is marad, de beszívja a szagot, látja az arc pirosán az előbbi pipacsmezőt, meg az eddigi naplementéket és kicsit Ő is utazik. Felelősség is ez. Vagy a Hölgy a kávézóból, ahol a kulacs mellett a gyomorba is kerülhet a tehetősebbnek. Ő annak is örül, hogy az ő gyermeke nem ilyen, ’És különben is, ilyen időben sátorral?’. 

Látom a határokat, amik lehet, hogy nincsenek, csak azt mondjuk, hogy át kell lépni. Mi az, hogy átlépni? Ahhoz még felállni sem kell. Csúcsok, kilométerek, áthajlások, emelkedők, hó, jég, eső, tűző nap, fájdalmak és örömök, ezek nem határok, hanem állapotok. Folyton mozognak, változnak s velük én is. Ha lépek nem csak én megyek előre, hanem a Föld is hátra. Hol itt a határ? Inkább erő. Csak van, aki fizikának nevezi, s van, aki Istennek, megint más energiának. Én maradok az erőnél, de még a szó hétköznapi jelentésének sincsen határa. Ha nincs elég, akkor sem áll meg semmi. Talán csak mi, egy időre, amíg rá nem jövünk, hogy ez sem határ, hanem kereszteződés. Próbálunk továbbmenni, vagy fordulunk visszafelé, de ott van még a jobbra és a balra, meg ami köztük van. VÉGTELEN. De bármerre is megyek, én ÉN vagyok. Nem hiszem, hogy egy út lehet jó vagy rossz. Csak azt kell megérezni, hogy mit jó felszedni és mit jobb otthagyni. De amit otthagyunk, azt is nézzük meg. Kóstoljuk, szagoljuk, próbáljuk, tegyük és legfőképpen értsük meg. Csak ha ismerjük, akkor tudjuk megítélni, bár szerintem akkor is önzőn, egyoldalúan. Hiszen nincsen fekete és nincsen fehér. Talán még idő sincs, s ha van, akkor mi igazodunk hozzá, vagy ő hozzánk? Vagy csak nevet, hogy egyáltalán foglalkozunk vele, hiszen Ő is határtalan. S ki tudja tér van-e? S mi benne vagyunk-e? Voltunk-e, leszünk-e? Érzem, hogy voltam, érzem, hogy vagyok és tudom, hogy leszek. Mert nem félek tőle. Csak attól félünk, amit nem ismerünk. Amit ismerünk attól már nem. Azon már túl vagyunk. Így vagy úgy, de túl vagyunk. Legfeljebb nyaljuk sebeinket, sajnálkozunk és üvöltünk. De már nem félünk tőle. De akkor mégis mitől félek én. Egyszóval talán úgy mondanám, a testemtől. Pusztul, gyengül, labilis. Folyton változik, hol fejlődik, hol hanyatlik. De ő véd meg, ezért figyelnem kell és vigyáznom rá. Ismerni és érteni kell, de nem milliméterről milliméterre, hanem a nagy egészet. Nem elveszve a részletekben, mert az még a végtelen időt is felemészti. Tehát egyszerű és bonyolult, és én félek tőle. Félek, hogy nem elég arra a tapasztalásra, amit szeretnék megélni. Félek, hogy cserbenhagy, amikor nagy szükségem lenne rá. Aztán a betegség. Ízlelgetem a szót. Nem csúnya, nem esik rosszul kimondani és mégis félek tőle. Nem a halál miatt, azt már megszoktuk. Naponta látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapasztaljuk, rutinból halunk. Nem, nem a halál miatt, csak úgy. Nem tudom az okát, talán egyszer szánok rá pár hetet és megkeresem. Azt hittem, hogy eltértem az út megfogalmazásától, de mégsem. Nekem ez az út.  Nem amikor a kilométerek gyűlnek vagy fogynak. Akkor még is miért megyek és nem a konyhaasztalnál töprengek, vagy a puha szőnyegen hasalva??? Egyszer már megpróbáltam megfogalmazni, most megpróbálom újra. Talán kalandvágy, talán tapasztalatszerzés. Talán menekülés abból a világból, ami nem tetszik. Abból, amit nem lehet, vagy nem illendő kiiktatni, megváltoztatni. Menekülés az állandó és nyomasztó féltésből, gondoskodásból és megfelelésből. Talán keresek valakit, valamit. Talán. Talán mind, talán egyik sem. Talán: Maktub, meg van írva. Talán csak: ÚT, miértek nélkül. Ahogyan megkívánok egy csokit, egy banánt, ahogyan szeretnék kilépni egy kurta órácskára, napra az útból, hogy a megszokott visszajöjjön és tompítsa az agyam cikázását. Kilépni, mert lusta és kényelmes vagyok, mert kevés az akaraterőm. Ennek változnia kell, ha nem fog, akkor bajban leszek. De lesz honnan kimásznom. Lesz, akit itt hagyok, lesz, akit ott hagyok, lesz, akit viszek, lesz, akit megtalálok. Látok színeket, hallok hangokat, érzek szagokat, tapintok hideget, meleget, puhát és keményet. Pont, mint mások és pont, mint máshol. Semmi különbség? Ki tudja. Ugyanaz az ég, ugyanaz a levegő és mégis más.

Mögöttem van több tízezer kilométer és ki tudja mennyi előttem. Aludtam vagy száz ágyban, földön, kocsiban, sátorban, szabad ég alatt. Voltam fagyban, forróságban, szárazságban és zuhogó hóesésben, mégis mindent újra és újra kell tapasztalnom, ismételnem. Minden itt van a testemen belül és még sincs. Pedig otthon érzem magam ebben a testben, tetszik is, csak ami kívül van rajta az nem tetszik. Akkor pedig útra fel! Addig, amíg rá nem jövök, hogy ’a mi várunk a legerősebb és a mi asszonyaink a legszebbek’, vagy, pont, hogy az „övék”. Valahogy mindig lesz. Valahogy mindig is volt. A jelen pedig látható, érzékelhető. 

Csak győzzük megbecsülni.

El mundo fantastico.

És tényleg, a többi csak illúzió.

Mit lépünk, csak rajtunk múlik, ne bánjuk, de tudjuk mérlegelni és tanuljunk belőle, vagy hagyjuk a fenébe, nyissunk régiségkereskedést és bőgjünk félelmünkben, hogy itt öregszünk meg...

2013.03.16.