Gondolatok az ÚTról
Gyakorlott túrázóként, alapból
sokat töprengő ember vagyok. Egy 6-7 hónapos 7500-8000 kilométeres,
civilizációnak hátat fordító túra, pedig óhatatlanul milliónyi gondolatot szül.
Egy ilyen humán erejű megmozdulásra a felkészülés, nem csak abból áll, hogy
százezreket hagyunk ott egy ilyesmire szakosodott boltban. Inkább a
gondolataimat kell összeszednem. Szembe kell néznem félelmeimmel,
gyengeségeimmel, hiszen ismernem kell útitársam, azaz önmagam.
Mi is az út nekem? Próbálom még
azelőtt megfogalmazni, mielőtt megélném, megismerném. Eddig többnyire inkább
közlekedtem, helyzetet változtattam. Kicsit képmutatónak érzem, hogy olyanról
írok, amit nem ismerek. De kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a különbség, ha út
közben leszek és mi lesz, ha abbahagyom.
Látom az egymást követő hegyeket,
dombokat, síkságokat. A madarak sokhangúságát, a virágok sokszínűségét, a
rovarok milliárdjait, a sokféle ízű, illatú nőket, az őket körülvevő stílust,
vagy ezeknek hiányát. Érzem, ahogyan az eső megfagy rajtam, jég borít, de ezt a
jeget én választottam, nem lenne illendő bosszankodnom miatta. Sőt örülnöm
illene, mert próbára tesz, megtisztel azzal, hogy rajtam múlik el. Cseppenként
megy vissza az örök körforgásba, majdnem olyan cseppekben, mint amilyen
cseppekben én érkeztem. De érzem a
tikkasztó forró szárazságot is. A fülembe doboló vért, a taplószerű számat. De
így megvan az esélyem a reménykedésre. Kényelmes ágyban fekve nem lenne. Evés,
ivás után csak agonizálni lehet, várni a biztosat. Ez kényelmes, de messze van
az élettől. ’Várni
a biztosat’, hát út közben semmi sem biztos, csak az, hogy egyszer vége lesz.
Mikor és hogyan? Ezeket hála Istennek nem tudjuk. Nem a cél a fontos, nem is a részvétel,
nem is az oda vezető lépések, tekerések. Hanem az, ami a koszon kívül ránk
tapad. Mint a Kisöreg a kocsmából, aki az utolsó ötszázasából meg szeretne
hívni egy kólára, és azzal teszünk Neki rosszat, ha nem fogadjuk el. Milyen
büszkén és örömtelin mesélné: ’…egyszer megvendégeltem egy vándort, aki…’. Meg
a helyi benzinkutas, akihez csak begurul az ember fia levegőt vételezni és azt
sem tudja, már, hogy hol volt. De neki több, mert Ő oda született és nem is
volt máshol, ott is marad, de beszívja a szagot, látja az arc pirosán az előbbi
pipacsmezőt, meg az eddigi naplementéket és kicsit Ő is utazik. Felelősség is
ez. Vagy a Hölgy a kávézóból, ahol a kulacs mellett a gyomorba is kerülhet a
tehetősebbnek. Ő annak is örül, hogy az ő gyermeke nem ilyen, ’És különben is,
ilyen időben sátorral?’.
Látom a határokat, amik lehet, hogy nincsenek, csak
azt mondjuk, hogy át kell lépni. Mi az, hogy átlépni? Ahhoz még felállni sem
kell. Csúcsok, kilométerek, áthajlások, emelkedők, hó, jég, eső, tűző nap,
fájdalmak és örömök, ezek nem határok, hanem állapotok. Folyton mozognak,
változnak s velük én is. Ha lépek nem csak én megyek előre, hanem a Föld is hátra.
Hol itt a határ? Inkább erő. Csak van, aki fizikának nevezi, s van, aki
Istennek, megint más energiának. Én maradok az erőnél, de még a szó hétköznapi
jelentésének sincsen határa. Ha nincs elég, akkor sem áll meg semmi. Talán csak
mi, egy időre, amíg rá nem jövünk, hogy ez sem határ, hanem kereszteződés.
Próbálunk továbbmenni, vagy fordulunk visszafelé, de ott van még a jobbra és a
balra, meg ami köztük van. VÉGTELEN. De bármerre is megyek, én ÉN vagyok. Nem
hiszem, hogy egy út lehet jó vagy rossz. Csak azt kell megérezni, hogy mit jó
felszedni és mit jobb otthagyni. De amit otthagyunk, azt is nézzük meg.
Kóstoljuk, szagoljuk, próbáljuk, tegyük és legfőképpen értsük meg. Csak ha
ismerjük, akkor tudjuk megítélni, bár szerintem akkor is önzőn, egyoldalúan.
Hiszen nincsen fekete és nincsen fehér. Talán még idő sincs, s ha van, akkor mi
igazodunk hozzá, vagy ő hozzánk? Vagy csak nevet, hogy egyáltalán foglalkozunk
vele, hiszen Ő is határtalan. S ki tudja tér van-e? S mi benne vagyunk-e?
Voltunk-e, leszünk-e? Érzem, hogy voltam, érzem, hogy vagyok és tudom, hogy leszek.
Mert nem félek tőle. Csak attól félünk, amit nem ismerünk. Amit ismerünk attól
már nem. Azon már túl vagyunk. Így vagy úgy, de túl vagyunk. Legfeljebb nyaljuk
sebeinket, sajnálkozunk és üvöltünk. De már nem félünk tőle. De akkor mégis
mitől félek én. Egyszóval talán úgy mondanám, a testemtől. Pusztul, gyengül,
labilis. Folyton változik, hol fejlődik, hol hanyatlik. De ő véd meg, ezért figyelnem
kell és vigyáznom rá. Ismerni és érteni kell, de nem milliméterről
milliméterre, hanem a nagy egészet. Nem elveszve a részletekben, mert az még a
végtelen időt is felemészti. Tehát egyszerű és bonyolult, és én félek tőle.
Félek, hogy nem elég arra a tapasztalásra, amit szeretnék megélni. Félek, hogy
cserbenhagy, amikor nagy szükségem lenne rá. Aztán a betegség. Ízlelgetem a
szót. Nem csúnya, nem esik rosszul kimondani és mégis félek tőle. Nem a halál
miatt, azt már megszoktuk. Naponta látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapasztaljuk,
rutinból halunk. Nem, nem a halál miatt, csak úgy. Nem tudom az okát, talán
egyszer szánok rá pár hetet és megkeresem. Azt hittem, hogy eltértem az út
megfogalmazásától, de mégsem. Nekem ez az út.
Nem amikor a kilométerek gyűlnek vagy fogynak. Akkor még is miért megyek
és nem a konyhaasztalnál töprengek, vagy a puha szőnyegen hasalva??? Egyszer
már megpróbáltam megfogalmazni, most megpróbálom újra. Talán kalandvágy, talán
tapasztalatszerzés. Talán menekülés abból a világból, ami nem tetszik. Abból,
amit nem lehet, vagy nem illendő kiiktatni, megváltoztatni. Menekülés az
állandó és nyomasztó féltésből, gondoskodásból és megfelelésből. Talán keresek
valakit, valamit. Talán. Talán mind, talán egyik sem. Talán: Maktub, meg van
írva. Talán csak: ÚT, miértek nélkül. Ahogyan megkívánok egy csokit, egy
banánt, ahogyan szeretnék kilépni egy kurta órácskára, napra az útból, hogy a
megszokott visszajöjjön és tompítsa az agyam cikázását. Kilépni, mert lusta és
kényelmes vagyok, mert kevés az akaraterőm. Ennek változnia kell, ha nem fog,
akkor bajban leszek. De lesz honnan kimásznom. Lesz, akit itt hagyok, lesz,
akit ott hagyok, lesz, akit viszek, lesz, akit megtalálok. Látok színeket,
hallok hangokat, érzek szagokat, tapintok hideget, meleget, puhát és keményet.
Pont, mint mások és pont, mint máshol. Semmi különbség? Ki tudja. Ugyanaz az
ég, ugyanaz a levegő és mégis más.
Mögöttem van több tízezer
kilométer és ki tudja mennyi előttem. Aludtam vagy száz ágyban, földön,
kocsiban, sátorban, szabad ég alatt. Voltam fagyban, forróságban, szárazságban
és zuhogó hóesésben, mégis mindent újra és újra kell tapasztalnom, ismételnem.
Minden itt van a testemen belül és még sincs. Pedig otthon érzem magam ebben a
testben, tetszik is, csak ami kívül van rajta az nem tetszik. Akkor pedig útra
fel! Addig, amíg rá nem jövök, hogy ’a mi várunk a legerősebb és a mi
asszonyaink a legszebbek’, vagy, pont, hogy az „övék”. Valahogy mindig lesz.
Valahogy mindig is volt. A jelen pedig látható, érzékelhető.
Csak győzzük
megbecsülni.
El mundo fantastico.
És tényleg, a többi csak illúzió.
Mit lépünk, csak rajtunk múlik,
ne bánjuk, de tudjuk mérlegelni és tanuljunk belőle, vagy hagyjuk a fenébe, nyissunk
régiségkereskedést és bőgjünk félelmünkben, hogy itt öregszünk meg...
2013.03.16.
