Donauradweg kettő

Azt hiszem kicsit hosszabb írás jön, elég sok dolog történt.  Megint szabadkozom a helyesírás és stilisztika miatt, nem egyszerű telefonon írni. Főleg 1 ujjal...
Az előző bejegyzést Melknél hagytam abba és egy nagyon lényeges nem került említésre. Ez pedig a wachaui kultúrtáj,
Kremstől Melkig. Hogy milyen is...
Agyagos, löszös, hegyes, völgyes, kontyolt tetős, kápolnás,Szent Szeverines, teraszos szőlős, aggsteini-váras, szerelmesen andalgós, gondolatokat elűző... Szóval csodás.
Egy baj volt csak, az aggsteini várba sajnos nem tudtam felmenni. Tilos volt a bicajt a parkolón belül vinni, a parkoló meg csordultig volt emberekkel. Középkori fesztivál volt, de talán hazafelé lesz szerencsém hozzá.
Melk után gyorsan levackoltam egy vízmű mögött és sötétedéskor meg is érkezett Attila,  a zalai Lentiből. Pár hétig együtt tekergünk. Szerencsésen meghozta a szembeszelet, bár csak gyengéden. Estére meg jött az eső is, de az sem volt erős. Másnap csöpörgősre vette a figurát az út. De ez inkább csak dobott a hangulatomon, hiszen ekkor végig a Jakobsweggen, azaz a Szt. Jakab zarándokúton haladtunk. Nagyon jó volt 3 év után újra a jól ismert kagylót látni lépten nyomon.  Ráadásul még ismerős jeleket is felfedeztem. Ugyanis anno találkoztam három bringással, akik Santiago de Compostellából tekertek Jeruzsálembe. Az ő útjukat jelzi a 'Jerusalem Way' feliratú matrica, amit itt-ott Magyarországon is felfedezhetünk.
A kicsi Camino után/mellett folytatódott a Donauradweg. A nap végén már szép időben. Egy játszótéren aludtunk, fullos volt, víz és wc is akadt. Reggel meg nagyon aranyos pöttöm osztrák legényke bámult fél óra hosszat. Merem állítani,  hogy nem sokkot kapott, hanem tetszettem neki. Kölcsönös volt, ha egyszer megsokasodok, ilyen kölköt elfogadnék az élettől. Másnap találtuk utunk során az első és utolsó wifit Ausztriában. Lehet minden bokorban terem,  de úgy tűnik, hogy nem nekünk.
Bár lehet keverem a napokat...
Nevezetesen rossz memóriám most sem hagy cserben.
De memória ide vagy oda,  a pedál és vele a kerekek is forognak. Mi meg szépen elértük a Schlögennél lévő Duna- kanyart. Felmásztunk a tuti helyre és ámultunk- bámultunk. Aki kíváncsi, menjen bátran.
Majd egyszer csak azt vettük észre egy nagymellű sellő szobor után (igen, megint egysíkú vagyok),  hogy már Németországban vagyunk. Mikor és hogyan történt,  nem tudjuk.
Passau előtt összetalálkoztunk egy fiatal bringással, aki Robin Mantel néven koptatja a kerekeket. Hollandiából teker Kínába. Egyből hívtam nővérem,  hogy fogadják Budapesten, mintha csak én lennék. Nagyon jó volt kicsit beszélgetni vele, nagyokat nevetni a hasonló vagy tök ugyanolyan sztorikon.
Majd ő keletre ment, mi meg (még) nyugatra.
Még nem tudom milyen Bajorország többi része, de ez elvarázsolt. A Duna újra széles és nyugodt.  A táj gyengéden hullámzik. Tehenek, ludak,  lovagló szépség kutyával, kedvesen viccelődő bajor bácsika. ( Kérdeztem,  hogy az osztrák Grüß Gott helyett itt mi a kedvelt köszönés. Grüß Allah volt a válasz)
Nagy különbség van magában a Donauradwegben is. Kevesebb jelzés, kevesebb aszfalt, több főút. De ez nem jelent minőségi változást, csak egyszerűen másabb. De továbbra is tökéletes.

Fertő, Burgenland, Bécs

Az első két napnyi erős északi szelet egy harmadik is követte. De szerencsére csak dèlig. Sopronban kicsit fetrengtem a volt munkahelyem melletti padon. Majd megcèloztam a Fertőt. Gyönyörű erdei úton jutottam el Fertőrákosra, ahol egy nagyon rövid,  ám annál meredekebb emelkedő ugrott elém a semmiből. Pár perccel később már làthattam az igazi Burgenlandot. Tehenek, legelők, nyulak, vèrcsèk és rengeteg szőlő. Olyan nyugalom àradt a tàjból, hogy percenként megtorpantam. Egy szú ràgta esőbeàllónàl nem is mentem tovább.  Ültem a lemenő nap fényében és néztem a Fertőt. Éjjel pedig a bölömbika búgására aludtam el. Utam negyedik reggelén,  még ilyen látvány kísért,  de ahogy elértem a Lajta-hegységet, kezdett beborulni és a szél is visszatért.
A nulla edzettségemnek köszönhetően még toltam is a bicajt. Szerencsére senki sem látta,  elsüllyednék, ha bárki is megtudná.
Lefelé pár percig élvezhettem a 40-50km/h-s suhanást. Ezután teljesen sík volt a terep. Mivel csak másnap kellett Bécsbe érnem, így az első szimpatikus helyen felállítottam a sátrat. Ez egy ilyen intenzív mezőgazdasági területen nem egyszerű.  Szinte semmi sem takarja a vándort. De a zöld sátor kiválóan be tud olvadni a terepbe.
Reggel meg megismerkedtem a zöld Béccsel. Himbergtől vízparton tekertem a Simmeringhauptstrasse-i bicajsávig. Le a kalappal az utak minősége és tervezése előtt. Csont nélkül megtaláltam Erikát és Tomit,  így kezdetét vette a kánaáni lakomám.
Summa summarum: gyenge vagyok,  de boldog...

Első napok

Tegnap reggel kicsit feszülten indult a reggel, mivel előző nap nem pakoltam össze mindent. De utána olyan jó volt a téren, de olyan...
A családom, sok barát és sok ismerős ismeretlen jött búcsúztatni.
Köszönöm mindenkinek, aki itt volt. Ha előbb tudom,  hogy ez ilyen jó, komolyan minden reggel kihívlak titeket és köszöngetünk egymásnak.
Aztán Suvival és Dáviddal megindultunk északnak. Nagyon messze nem jutottunk, csak egy palini kocsmáig, mert rájöttem, hogy nem pecsételtettem Kanizsán az útlevelembe ( nem hivatalos,  csak amolyan zarándokútlevél). Mikor az első pecsét megvolt,  akkor kicsit komolyabban nekivágtunk. Ez a nagy komolyság viszont nem látszódott a sebességen, de ez a jó öreg szembeszélnek volt köszönhető. Tekerés-kocsmázás-tekerés-napozás-tekerés kombinációja után elértünk az első sátorhelyig. Majd vacsora és pár perc beszélgetés után vízszintbe raktuk magunkat. Reggel egy temetőben találtunk széltől védett helyet, gyors reggeli után elbúcsúztam barátaimtól. Nagyon jó volt,  hogy elkísértek és érezhettem a szeretetüket. Remélem ők is érezték az enyém.  Ők mentek a vasútállomásra én meg nekifeküdtem a szembeszélnek.
Ő nyert.
12 km/órát sikerült összekaparnom a mai napon.  Több, mint 5 órát jöttem,  közben nagyon elkapott a röhögés, mikor észrevettem,  hogy lejtőn lefelé tekerve nem tudtam 20km/h fölé menni. Hülyegyerek te akarsz világgá menni?
Nagyon nem izgat a dolog,  van időm erősödni az ennél cudarabb északi szélhez.
Most viszont kidőltem pihenni és tuti, hogy reggelig meg sem mozdulok.
Nem a legjobb a sátorhely, de volt már rosszabb is.
Holnap reggel elméletileg már gyengébb szélben begurulok Sopronba...

Támogatás

Kedves Látogató!

   2016-os Nagykanizsa - Északi-fok (N) - Nagykanizsa (10000km) kerékpártúrámmal
a hátrányos helyzetű gyermekek táborozását, világ(szemlélet)látását segítő kistérségi alapítványnak szeretnék támogatókat találni.
Ha megteheti, kérem támogassa őket, hogy ne csak én láthassam milyen gyönyörű a világunk.

Tisztelettel : Farkas Arnold

http://portal.civiliroda.eu/var

Alig-Vár Jótékonysági Gyermektábor
(Alig-Vár Charity Youth Camp) 

UniCredit Bank: 10918001-00000085-20470004

Kérjük, legyen aktív részese programunknak. Átutalásával (UniCredit Bank: 10918001-00000085-20470004, megjegyzés: alig-vár), lehetővé teszi egy olyan hátrányos helyzetű kisgyermek táboroztatását, akiknek más módon nem lenne lehetősége a nyaralásra. Támogatása esetén elküldjük a kisgyermek nevét, akinek Ön biztosította a részvételét, valamint a program részletes beszámolóját.

Útiterv és köszönet

A napokban kicsit nekifeküdtem a következő bringaút tervezésének és nagy örömömre sokra jutottam.

Az útvonal kb olyan, mint a mellékelt képen, a táv kb 10000km.

A tekeréssel az 'Alig-Vár Jótékonysági Gyermektábornak' próbálok támogatókat keresni/találni. Ha van miből, te is tehetsz értük valamit, a civilkerekasztal@gmail.com címen érdeklődhetsz.

Az út maga gyönyörű lesz, remélem meg is fogom látni.
Az indulás a nagykanizsai Erzsébet téri bringás szobortól lesz, 2016 április 9-én 10:00-kor.
Aki szeretne csatlakozzon az első naphoz (NK-Pókaszepetk).
Magyarország után Regensburgig a Duna-menti bringaúton megyek, majd megcélzom Dánia egyik északi pontját Frederikshavn-t. Onnan komp Göteborgig, majd Oslon át felfedezem dél és nyugat Norvégiát.
Itt jó pár napra beveszem magam a vadonba, sziklát mászok amíg bírok, majd a norvég nemzeti parkokat meglátogatva elmegyek Európa legészakibb pontjáig az Északi-fokig.
Ez lesz utam felezője, innen a Botteni-öböl partján áttekerek Svédországon, majd ahogy kedvem támad jövök Kanizsára.
Ha valakit érdekel a pontosabb útvonal kérdezzen.

Mivel elég sokat csavargok, így sok inger ér életem során.
Legtöbbször pozitív, amivel pedig a hála is együtt jár.

Norvég utam kapcsán pár embernek szeretnék köszönetet mondani ország-világ előtt (előre is):

Halász Lacinak és a nagykanizsai http://jav-tech.hu/ , hogy támogat a szerelésekkel és a bringa alkatrészek kedvezményével.
Natasa Vargának Lendváról, hogy homeopátiás készítményeivel hozzájárul az egészségemhez.
Budavölgyi Kálmánnak és a Nagykanizsai Civil Kerekasztal Egyesületnek, pénzbeli támogatásukért és, hogy célt adtak az Alig-vár Jótékonysági Gyermektáborral (http://portal.civiliroda.eu/var ) .
A http://www.szemtrener.hu/ -nak , hogy utam anyagi hátterének megszerzését biztosítják.
És természetesen barátaimnak, szeretteimnek, különösen Leonhardt Ritának és Horváth Dávidnak, hogy erőt és szeretetet adnak.
És nem utolsó sorban annak sok száz ismeretlen ismerősnek, akik majd útközben 1-1 jó szóval, mosollyal támogatnak.

Köszönöm mindenkinek!!!

egy tökéletes reggel bringával

Bemutatkozó, ki vagyok, mi vagyok, ilyenek...

Ha már ennyien olvassátok a blogot, úgy érzem illendő leírnom, hogy mi köré is épül az életem. Illetve igyekszem megválaszolni a leggyakoribb kérdéseket is.

Egy mondattal megfogalmazva a jelenemet:

Észre vettem, hogy szabad vagyok.

Kb. ennyi történt. A többi, csak ennek hozománya.

Feladtam egy jól jövedelmező állást, a kényelmes és tápláló

"civilizált" életet. Lecseréltem őket egy szabadabb életformára, időszakos vándor lettem.

Két eddigi utamról írnék pár sort, ízelítőnek, akit jobban érdekel, megtalálhat és szívesen mesélek órák hosszat (csak győzze hallgatni)

-2013- 126 nap és 6230km -  (El) Camino de Santiago

Volt 442euróm és határtalan vágyam, hogy világgá menjek.

Nem volt semmi ok, nem kerestem semmit,  nem volt vele célom. Pusztán az Út miatt indultam.

A tervem annyi volt, hogy szülői házból, (Nagykanizsáról) nekivágok az Atlanti- óceán melletti Fisterraba vezető Szent Jakab zarándokútnak, majd ugyanez vissza.

Így felpattantam a felbecsülhetetlen korú, bizományiban vásárolt bringámra, felgumipókoztam a hátizsákomat és uccuneki.

Átpedáloztam a magyar, horvát, szlovén, olasz, monacoi és francia határokon. Közben olyan csodákat láthattam, mint az Alpok, Pó- síkság, Appenninek, Riviéra és a Pireneusok.

Se szeri, se száma, nem volt a folyóknak, patakoknak, domboknak. Az olasz közvetlenség örökre beköltözött a szívembe. Mielőtt megérkeztem Spanyolországba, (na jó, Navarrába) leraktam a bringát és bakancsot húztam. Pár nap (44) séta és pár település érintésével megérkeztem a világvégére (sőt, a világ végére), a galliciai Fisterraba. Visszafelé a felfedezések öröme helyett, a már bejárt út ismerős arcát választottam.

Nem volt az a tipikus könyvbe illő kalandos út, bár millió dolog történt.

Voltam szerelmes, tört csontom, majdnem megfagytam, kéregettem, kukáztam, fogytam 25 kilót, megbántam bűneimet, többet tanultam, mint eddigi életemben. Megismertem az egész világot átjáró szeretetet, a gondoskodást, a félelem nélküli életet és azt a szabadságot, amiről azt hisszük, csak a regényekben létezik.

Aludtam kriptában, narancsligetben, padon és pad alatt, iskolák padlóján, egyházi szállásokon, jeges talajon, mocsaras réten, dübörgő autópálya mentén és duruzsoló tengerparton. Beszélgettem a kíváncsi helyiekkel, örültem a szavaiknak, a belőlük áradó szeretetnek, segítőkészségnek (még, ha nem is mindig értettem a nyelvüket).

Találkoztam hozzám hasonló csavargókkal, zarándokokkal, vándorokkal, utazókkal öt kontinensről. Örömömben bőgtem az Appenninekben, nevettem a Pireneusokban.

Több, mint 100 napig egyedül voltam és mégis mellettem volt mindenki.

-2014- 113nap és 2600km

Elhatároztam, hogy végigjárom Magyarország legszebb helyeit, erre legalkalmasabb a Másfélmillió lépés című sorozatból hírhedté vált Kéktúra.

Illetve annak nagytestvére,a Kék-kör.

Egy távoli ismerős lett volna a társam, de még időben visszalépett, így volt időm meghirdetni, hogy túratársat keresek. Jelentkeztek is sokan és hála az egész világot mozgató erőnek, két gyémántot is találtam, Nikit és állandó tettestársamat, Ádámot.

Április elején neki is vágtunk. Mindenkinek mást hozott ez az út, mindenkinek más lett a kedvence. Nálam a bajóti Öreg-kő lett az etalon, de a bakonynánai Római-fürdő is toplistás. A tavalyi rengeteg jóság után kíváncsi voltam, milyen a hangulat, a segítőkészség nálunk magyaroknál. Jelentem alásan, változó, de pozitív.

Bár szerencsére nem szorultam konkrét segítségre, azért pár potya kaja nagyon jól jött.

Nem kértünk, de kaptunk. Zsadányban Hajni reggelivel várt minket, Szilvásváradon svédasztal, Borsfán disznósajtos részegedés Lajossal és Bibitácsival (leánykori nevén: Tibibácsi).

De említhetem még Petit is, aki befizetett minket egy panzióba vagy a tucatnyi alföldi embert, aki 1-1 sörrel koronázta a napunkat. És ők, még csak az ismeretlen ismerősök. Ádám anyukáját minimum a pólónkra kellett volna kiírnunk, mint fő szponzor.

Ezek segítettek minket tovább menni. Bár sok segítség nem kellett, csak a lustaságunk hátráltatott. Hiszen az időjárás viszontagságai, inkább gyorsítottak a tempón. Kaptunk jó sok esőt, ködöt, sarat, amin jobb gyorsan túlesni. Az első hónapban, nem igen volt rajtunk száraz bakancs. Mivel szállásra nem volt pénzünk, így pár alkalmat leszámítva sátraztunk, ott meg nem igen szárad a cucc.

Az Alföldön a tűző nap miatt siettünk, hajnalban keltünk, délben aludtunk a parkok fái alatt.

A román határ közelében ezért kísérgettek minket a polgárőrök, igazoltattak a rendőrök.

Fürödni csak különféle alternatívákkal tudtunk, így idén sem kapjuk meg a legigényesebb vándor díjat.  Közben gyűltek az igazolófüzetben a pecsétek, amelyek pár ezer forintért cserében igazolnák, hogy megjártuk az utat. Nekem inkább marad az emlékezés, nem az igazolás.  

Ádám, Niki, Arnold

Ami meg a gyakori kérdéseket illeti:

Mennyiből?

Amennyi van.

Tavaly 135.000Ft volt, idén 240.000Ft.

Ez 4-5 hónapra, kaja, néha szállás.

De ebbe kell, hogy beleférjen az esetlegesen szükséges gyógyszer, alkatrész a bicajra, új bakancs, zokni, ilyenek. Szóval vagy marha sok pénz kell, vagy leadni az igényeket.

Tavaly speciel rizsen kívül alig ettem mást (le is fogytam 55 kilóra). Idén is volt olyan szakasz az Alföldön, hogy a táplálékom jelentős részét az út mentén termő ringló adta.

Miből futja?

Ami a munkát illeti, (majdnem) bármit elvállalok. Dolgoztam már kertészetben, építkezésen, gipszkartonoztam, villanyt szereltem, voltam eladó, halász, direktmarketinges, stb.

Jelenlegi életmódom nem engedi meg, hogy fix munkahelyet vállaljak, de szerencsére akiknél eddig dolgoztam szívesen látnak mindig.  

Honnan van időd?

Akartam, hogy legyen.

Miért?

Ezt szeretem. Nincs tévém, rádióm, nem olvasok újságot, híreket. Mindezek nem érdekelnek, de feltekerni egy combosabb emelkedőn és egyszerre látni a Pó- síkságot, az Azúr- tengert és a havas hegycsúcsokat, az számomra a minden.

Lehet, hogy lesz olyan szituáció útjaim során amiből nem kerülök ki élve, de még ezt figyelembe véve is megéri. Több, mint egy évet már sátorban töltöttem, sokszor még az sincs a fejem felett. Nem a legkényelmesebb, de majdnem mindig kárpótol a táj szépsége. Meg a szabadság, hogy oda megyek, ahová csak szeretnék.

Tervek?

Vannak. Kevés egy élet arra amiket látni szeretnék, hát ki kell használnom, meg kell becsülnöm minden pillanatot.

De a túrán felül is vannak tervek. Megvannak a magam lépcsői, amiket meg kell járnom, hogy öregkoromra minden úgy legyen, ahogy elterveztem.

Pár kép a kékről:

Bajót, Öreg-kő

Létavértesen a helyi erők besegítettek

Balaton

ahogyan mi látjuk magunkat

déli pihenő Esztivel, Mátéval

A kezdet és a vég, Írott-kő

Kéktúra emlékműnél pózolva

Zaba Cigóval

Ilyen jelzéseket követtünk

Bikini - közeli helyeken

ezt is elfoglaltuk

gyökerek...

Napi rutin

Túra végi fáradt járműveink

Rezi vár és a Béke sztupa

“A szellem hajója az égből indult,

örök törvényeket hoz magával.

Aki fedélzetén szolgál,

nem alkuszik a valósággal”

(zalaszántói ‘kapuvers’)

Kihasználva, hogy teremtettem magamnak egy "hosszú hétvégét", ellátogattam a Keszthelyi-hegység egy forgalmasabb területére. Célom a Zalaszántó melletti Világosváron lévő Béke-sztúpa volt.

Hévízig tömegközlekedéssel mentem, majd a jól ismert kék jelzést követtem. A Gyöngyösi csárdáig verőfényes napsütés volt, de ahogy ment le a nap, egyre csípősebb lett a levegő. Reziben a kéktúrázók közt közismert 021.sz.italboltban, kicsit pihentem, ettem, ittam. A kelleténél hosszabbra nyúlt pihenő eredménye az lett, hogy a Rezi várba menő közel 4 kilométeres út, majdnem kifogott rajtam. De szerencsém volt, pont sötétedésre felértem. 

Gyors sátorállítás után, fejlámpás felfedező utat tettem a váron belül. Egy elhagyott, romos várban egyedül aludni, beindítja az ember fantáziáját, főleg ha az Egri csillagokon és a Tenkes kapitányán szocializálódott az illető. Bár fura módon álmomban, már csak a várhölgy maradt... hiába éhes disznó, makkal álmodik. 

A sátor állításnál három verzió volt. Vagy nem állítok sátrat és egy faasztalon alszom, vagy felállítom a sátrat rendesen, külső-belső réteget egyaránt. Ezt a verziót kedvelem legkevésbé, mégpedig a párásodás miatt. Így a harmadik variáns maradt, az arany középút, csak a belsőt állítottam fel. Ezáltal védve voltam a rovaroktól és melegebb is volt, mintha csak a szabadban aludtam volna. El is kellett ez a pici plusz, mivel ez volt az első fagypont alatti éjszaka. Reggel -1 fokot mutatott az egyik öreg hőmérője.

Reggel nagy köd és pára fogadott, de mivel fölötte voltam, így azért 5-10 km-es panoráma volt előttem.

Be is céloztam a sztúpát és megindultam toronyiránt. A Rezi-hegy valójában egy dombocska, de a sziklákon fekvő nyálkás levelek, azért tudnak csúszni. Az erdőben el is tévesztettem szem elől a sztúpa csúcsát, de időm volt bőven, így nem is foglalkoztam vele. Annál inkább a virágzó érdekességekkel, láttam szártalan kankalint, kamillát, harangvirágot. Tehát 500 méteren belül tavasz, nyár és ősz virágait.

Majd láttam a romlás virágait is, mikor elértem a katonai kiképzőbázist.

Bizarr csönd volt a szétlopott, málladozó betontömbök közt. Az egyik kapuoszlop mellett szakadt, mohás, rothadó surranó állt a fűben. Mint egy dísztelen emlékhelye az egykor virágzó létesítménynek.

A fényképezőgép lemerült, így ez is csak agyam egy zugában rögzült.

A katonai bázis mellett mára már természetvédelmi terület van, de ez sok embert nem zavar, egymás mellett sorakoznak az illegális szemétlerakók.

Zalaszántón irány a bolt, nagyon finom bordás kiflit árulnak. Csodával határos módon az elemek is eszembe jutottak, így pár kép is készülhet az út további részén. A boltossal hamar szóba elegyedek, szidja azokat, akik hagyták szétlopni a kiképző bázist. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik volt nagyobb bűn, lopni vagy lopni hagyni. Talán egyenértékű... Így talán 1-2 környékbeli ház alapjában tovább élnek a téglák, mert amúgy csak pusztulnának.

Pedig milyen jó turistaház vagy bármi más lehetett volna ott. Kár érte.

Inkább búcsúzom, felkapom a zsákot és felkocogok a sztúpához.

Egyedül lenni egy ilyen helyen, nagyon nyugalmas tud lenni. Hiába van szombat, csak a csend és a béke van odafenn. Délig összesen egy pár jön fel az árusokon kívül. Utána kezdenek szállingózni az újdonságra vágyó gépkocsis kirándulók. Próbálgatják, hogy kell viselkedni, mit is kell csinálni egy buddhista szentélynél.

Szerintem semmit. Én legalábbis azt teszem. Csak ülök, lélegzem, létezem.

Aztán a csontig hatoló szél visszabillent a valóságba, 20 órája nem ettem, most pótolom.

Jól esik testemnek lelkemnek, ugyanis útközben szedtem csipkebogyót. Édes, cukros, puha, mint a lekvár.

Találtam még paprikát is a feltépett bokrokon, igazi méregerős finomságokat mentettem meg az enyészettől.

És úgy éreztem tele vagyok. Nem a hasam, hanem ÉN vagyok tele. A három naposra tervezett szabadságból, kettő is jól lakatott. Így összeszedtem magam és irány az a világ, ahova újra és újra visszatérek, hogy újra és újra otthagyjam. Egy mini körforgás önmagamban, szeretem, még ha néha nehéz is meglátni benne az egyensúlyt. Pedig ott van.

(Zalaszántó 2014.11.22.)

Betyársírok a Gyöngyösi csárdánál

újra a kéken

Sál, sapka - így alszanak a hülye gyerekek sátorban.

Kilátás az 'ágyamból'. A különálló fehér pötty, a Béke-sztúpa

szintúgy 'ágyból' 

no comment

béke ebéd a Béke-sztúpánál

El camino napló, július 21

2013.07.21. -71km-

Reggel 6-kor már a bringán ültem, így gyorsan a Le Grande Traversen voltam és úsztam egyet. 

 La Grande Motte-ben, banánzabálás energiaitallal. Innét még pár kilométer lassú bringaút, aztán a 62-es főúton már gyorsulok. Aigues-Mortesben szemeztem az egyik pénztáros csajszival, nagyon dögös teletetovált. A karján egy gramofonból kiröppenő kotta volt, felnyírt taraj, best Lidl pénztáros. Míg kajáltam ki is jött egy pillanatra, vártam még, hátha…  Majd két főút kereszteződésénél 2-3 órás siesta. Innen már csak 15 km a Camrgue Múzeum, de félúton megállok barackot enni. A múzeumhoz érve megállapítom, hogy minden zárva és nincs vizem, rohadtul szomjas vagyok. Találok egy kutat, de büdös a vize, mindegy  teának jó lesz. Majd jön egy lakókocsis pár, tőlük lejmolok 9dl vizet. Majd körüljárok a nemzeti parkban, láttam 14 flamingót és rengeteg mocsári madarat. A kerék egyelőre még bírja, de mintha nőtt volna a repedés. Hétfőn talán már Olaszország. 

El camino napló, július 20

2013.07.20. -70km-

A reggel szokásos, megérek felkelni. Vizes a hálózsák. Beszélek Erikával, eszek és indulás.

Viasban kis keverés, de szerencsére emlékszem a jó útra, így hamar megvan Agde. 

Onnantól bringaút Séte-ig. A plage maga a tökély, meleg a tenger. Bár gondolom nem annyira, mint szokott, mert csak én vagyok bent a vízben. Alapos fürdés, úszás után, kagylógyűjtés. Találtam egypár lyukasat, egyből felfűzhető. A mosdóban mosni is tudtam, szép az élet. 

Seté-ben, már nagyobb a tévedési faktor, de semmi pánik, figyelj a belső iránytűre és az árnyékodra. 

Seté után begyorsul a tempó, a méz átalakul energiává és újra a 612-esen suhanok. 

Montpellierben sok kaját vettem, ettem. Közben jött egy muzulmán, beszélgettünk, majd, mint valami csodabogarat bemutat a népes családjának: Hongroise Forrest Gump. Ezt is megéltem. 

Ráadásul utam második borulása is itt volt, kb két kilométerre az elsőtől.

 Majd megcélzom Maguelone-t. A bringaútról letérek egy útra, ami a szőlős tanyák közt tekereg. Találok egy kerítés nélküli telket. Gyors befekszem egy bokor alá és sötétedésig olvasok. Majd kijjebb jövök pár métert, így a hangyák már békén hagynak, helyettük a szúnyogok esznek. 

El camino napló, július 19

2013.07.19. - 67km-

Reggel nehezen indul a ’motor’. Az első 20 kilométer szenvedésnek tűnik, de a kilométeróra mást mutat, remélem én erősödtem és nem a műszer romlott el. Capestangban nagy zabálás és egy kis matekozás. Ha egy kajálás 2000kcal, akkor én 6-8 ezer kcal körül nyomok egy nap.

Elértem a legszelesebb részt, legalább is remélem, hogy ennél erősebb már nem lesz. Itt idefelé is szívtam, miért lenne máshogy visszafelé. Mindig szemből fúj… ez a titka. Ennyi erőkifejtéssel tegnap simán 80 km-t toltam. Ráadásul igazi vihar előtti hangulat van. Jönnek a már jól ismert városok és így törött abronccsal feltűnik, hogy baromi szarok a francia utak. De most itt vagyok újra a Vias melletti alvóhelyen. Most, hogy már kizöldült minden, még eldugottabb.  A városban disco volt és tűzijáték, hallgattam, nézetem és alvás…

Az orrom és a szép lányok

Egyszer voltam, hol nem voltam. Voltam egy Ljubljana nevezetű, roppant hangulatos városkában, ami fővárossága ellenére egészen élhető. Végig bringaút, széles zöldövezetes utcák, gyönyörű lányok. Na ez utóbbiak okozták a bajt. Mivel hajlékonyságom dacára, hajléktalan módban jártam arrafelé, minden cuccommal a hátamon bementem egy plázába. Ilyen helyeken szoktam fürdeni, mosni, mosogatni, szóval meleg vízzel érintkezni. Túl is voltam mindezeken, aminek egyenes következménye, hogy a vizes ruháktól kapott plusz súllyal, kb. 30-35 kg motyó volt a hátamon. Battyogok kifelé és csodák csodájára, mit lát két rövidlátó szemem? Két gyönyörű vörös leányzót. Tátottam a mafla pofámat rendesen, a forgó ajtó, meg nem vette figyelembe a sebességemet, én meg nem vettem figyelembe a fizikaórán tanultakat, mikor a kicsikocsi nekiütközik a falnak... Pont ugyanaz történt velem is, csak a kicsikocsinak, nincsen akkora orra, mint egy csőszkunyhó. Nekem van. Tehát, az orrom érintkezett a forgóajtó üvegfelületével. Majd a fizikai kísérlet átváltott biológiaivá. Milyen színe van a vérnek üvegen... Piros. A csajok nem mertek röhögni, mert tetemes mennyiségű vörös folyadék távozott belőlem pár másodpercen belül. Majd, hogy oldjam a feszültséget és vidámságot okozzak nekik, rázendítettem Joe Cocker örökzöld slágerére a You are so beautiful-ra. Hangulat oldva, nekem másnapra elállt a vérzésem, majd két hónap múlva, már nem is éreztem. Na, így tört el negyedszer az orrom...

Másodszor születni...

Már 4-5 napja mentem. Minden éjjel fagyott, nekem nem volt sátram. Csak egyszer szántam rá magam a fürdésre, egy "friss" hegyi patakban. Esett a jeges eső, nem volt már száraz ruhám, szóval, igazi karibi-hangulat volt. Egyszer csak, nekiállt harangozni egy templom. Én meg összeszorított foggal kérdeztem: mi van engem hívsz? Majd tekertem tovább. Szerpentin, majd egyszer csak (kb 2 km megtétele után) ott voltam a templom utcájánál és még egyet kondult. Erre odamentem és próba szerencse megkérdeztem a lelkészt, nem alhatnék a padlón bent valahol. Ment misézni, így a feleségére hagyott, ő először, a padlón szánt helyet egy fűtetlen osztályteremben, aztán kaptam kaját és elmosogattam utána. Ez úgy meglepte, hogy kaptam ágyat, fűtést, csokit, gyümölcsöt, szóval minden földi jót, fürödtem és megszárítottam minden cuccomat. Másnap a pappal is megismerkedtem, ő még pénzt is akart adni, de nem fogadtam el. Ennyi. Majdnem elbőgtem magam örömömben.

Egy nappal ezután a harangszóval csalogató éjszaka után haltam meg. 

Furcsán hangzik, de így van. 

Az történt, hogy aznap tekertem át az Alpok egy picike nyúlványán. 

Reggel jó korán elindultam és pár percen belül megeredt a jeges eső. És csak esett és esett. 

Már kétszer átöltöztem, ez azt jelenti, hogy az utolsó száraz ruhámat vettem fel. 

Mikor 1200 méter fölé értem, kicsit begorombult az idő. Azon az úton (6-7 óra) nem találkoztam emberrel. Mentem fölfelé, a cipőmben minden egyes tekerésnél löttyent a majdnem fagyott víz. 

Életemben nem fáztam ennyire. De nem lehetett megállni. Az erősebb részen tolnom kellett, ez még rosszabb volt.

És akkor éreztem azt, hogy, vége.

Nincs tovább.

Sem erőm, sem akaratom nem volt tovább menni.

Minek is. Pénzem nincs, hogy valahol megszáradjak. Különben is még minimum 30 km a következő lakott település.

Mindenhol hó én meg túl 4 tüdőgyulladáson, tutira vettem, hogy ha ma nem is halok meg, majd pár napon belül, valami betegségben.

Ekkor láttam meg egy fát (ami még mindig a szemem előtt lebeg), egy közepes, semmilyen téren nem különleges fa. Annyiban különbözött a többitől, hogy kevesebb hó volt körülötte.

Ahogy megláttam, első gondolatom az volt, hogy leülök a tövébe és ott döglök meg.

De nem volt hozzá erőm. Meg sem álltam, nem szorítottam össze a fogam, nem reménykedtem, nem éltem és nem is haltam akkor.

Csak mentem, talán nem is én tekertem.

Ma sem tudom, hogyan értem fel a csúcsra, de mikor felértem, kieresztett fékkel legurultam.

64 km/órával gurultam lefelé. Az úton hömpölygött a jeges víz, sokszor csak csúsztam, az arcomba csapódott a jég, majd szétszakadt a fájdalomtól.

Végül leértem a városkába és kutattam valami templom vagy akármi után. 

Akkor már küzdöttem, élni akartam.

De már minden más volt.

El camino napló, július 31

2013.07.31. -45km-

Reggel a potya szálláson ugyan, csak a tea volt gratisban, de azért a kosárban lévő 3 száraz péksütit, vaj, mogyorókrém és lekvár segítségével betolom (nehogy megromoljon alapon). Majd GO!!! Első boltnál stop. A kenyér árak, a hihetetlennel egyenrangúak, 20-25 Euró/kg. Erre varjunk gombot. Veszek valami pászka szerű akármit, baromi sok energia van benn. Nem is drága. Majd tovább. Minden tekerés kínkeserves, síkon is a legnagyobb hátsó racsnit kell használnom. A következő boltnak olyan formája van, hogy talán találok pár Euróért cipőt. Nem, de találtam mogyoróvajat. Hurrá! Be is zabálok belőle. Az energiabevitel dacára is csak lassan haladok. Viszont láttam egy olyan falucsoportot, ahol szívesen laknék: Castiglione Chiavarese. Gyönyörű, közel a tenger, közel a hegy. Nehéz terep, így nem járnak olyan sokan, viszont még bringával sem halál letekerni fürdeni. Majd az alagút, a maga 2126 méterével. Sík, de itt is alig tudom hajtani a bringát, a lábam kikészült. Aztán S.Pietro Varaban, a Lusy elnevezésű kávézóban egy újabb cappuccino. Majd Varese Ligure után indul a móka.

13 kilométer 8-10%-os emelkedő a top-ig. Pihenőkkel, majd 4 óra volt. Nagyon fáradt vagyok. Pihenten kb 1 óra lenne. Közben, szerencsére láttam is. Gyönyörök kertje ez a rész. Jéghideg források, amik ugyan fogalmam sincs, hogy ihatók vagy sem. Vizet hűteni jó volt, meg az esti főzéshez, teához. 

És a csúcs... Oda-vissza bőgés. Ez A CSÚCS. A dobogó magasfoka. Ha egy évig formázhatnám a hegyeket, akkor sem lehetne ennyire harmonikusan összegyűrni. Majd Pachamama még bolyhossá is tett őket a fákkal... közéjük szórt pár virágot. Az emberek csak pár hektárnyi termőföldet vettek el belőle.

600-700 méter mély völgyek. Égszínkék az ég és benne egy zöld csík, a Ligur-tenger. A levegő tiszta.

Teljes béke és nyugalom. Éjszakára ugyan nincs panoráma, a parkban, ahol alszom nagy fák vannak. Egy termetes pad, viszont rejtve van a gazban. Egykor, szép panorámát nyújthatott az Appenninekre, de mára három fiatal fa van előtte. Éjjel nem jött álom a szememre, hála az esti centoi cappuccinonak. Nem is baj, ennyi csillagot sohasem láttam. Szó szerint nem férnek el odafönt.  Hullanak tucatszámra, de csak úgy spontán is lekerülnek az égről és valami morbid metamorfózis hatására szentjánosbogarakká alakulnak és villódzva szállnak körülöttem. 

Ha a Cento Crocit egy szóval kellene körülírnom, megfogalmaznom, csak ezt tudnám leírni: Köszönöm.

El camino napló, április 23

2013.04.23. -65km-

Nagyon hosszú nap volt, teli érzelemmel és meglepetéssel.

Reggel gyors főzés és evés után, irány a tenger. Folyamatos emelkedő volt, de nem jelentett nagy akadályt, csak az utolsó 2 kilométeren kellett tolnom a szekeret. A többi 18, ha nem is könnyen, de ment.

Néha megeredt, néha olyan hideg volt, hogy kabát, kapucni dacára is fáztam. Majd kibújt a nap és majd megsültem. 10 óra vizes pólóban, kemény volt. Csodás tájakat láthattam. Ez a szakasz is olyan, hogy látni kell!!! Az Albareto melletti szelíd lankákat követte, a marconább P.so di Cento Croci, a maga 1055 méterével. Bár még utána is emelkedő volt, így nem értettem, miért nem a legmagasabb pont volt jelölve.

Mindegy nem lamentálok, hiszen ez után az emelkedő után értem fel a csúcsra. Szó szerint és átvitten is.

Körülnéztem, kitört belőlem egy olyan nevetés szerű valami, ami még nem hagyta el soha a számat, majd még öt másodperc sem telt el és bőgtem. Ilyen nincs, amit itt élek át az úton. Egyszerre ad erőt és szívja el. Folyamatosan maximumon van az érzelmi szintem. A fejem, majd szétrobban ettől az érzelmi emelkedettségtől. Na vissza a materiálisabb részhez. Tarsognoban láttam egy házat, ami frankón hajó alakúra lett építve. Kispál hallgatás közben, pompás élmény volt 800 méter magasan egy hajóba botlani.

Majd rengeteg kis forrás, vízfolyás. Még nem véstek maguknak medret, csak folynak, amerre akarnak. 

Aztán irány lefelé. Suhanás. Előttem két motor, jó pár percig velük suhanok, észre sem vesznek. Jó érzés ilyent csinálni, aztán kanyar. Én fékezek, ők gyorsítanak és már csak egy emlék ez is. Majd Varese Ligure, eső, én meg beülök egy cappuccinora. Egy óra pihenő és némi emelkedő után újra suhanás.

Most nem eresztem 40 fölé, bár kíváncsi vagyok, milyen 70 felett. 64 már megvolt Szlovéniában, de nem kockáztatok. Abba már profi is halt bele. Majd egy két kilométernél is hosszabb alagút. Olyan volt, mint egy fordított anyaméh, hideg és száraz. De nem akaródzott kijönni belőle, mert kint sütött a nap és eset az eső. Jó volt a föld alatt mélyen védve lenni. Majd tovább, kis város, nagy város. Parókia templom hátán. Itt Sestri Levanteben láttam a legrondább templomot életemben,... nem is adtak szállást...

Majd irány a S. Antonio parocchia, innen átpasszoltak a S. Madonna parókiára, ők tovább Frati Francescohoz, ő meg az Opera Madonnina del Grappaba. Ez már döfi, mint egy luxushotel. Majd totális elkeseredés, elvesztettem a credenciálomat (zarándokútlevél). Mindent összetúrok, csörög a telefon, nem veszem fel, minek, úgysem értenénk egymást. Kopognak: Nem vagy éhes? Venire, venire manzari.

Megyek. Én ne mennék? A gyomrom majd kilyukad. A portán vár a credenciál, már le is pecsételték, meglepődök rajt, milyen fontos ez a darab papír a számomra. Aztán be a liftbe, látják hogy sötét vagyok, így finoman betuszkolnak az étterembe. Na, ekkor komolyan beszartam. Minimum 5+*-os hely. Gyönyörű, előkelő pincérnő. Olyan edénybe hozták a krémlevest sajttal, hogy alig merem megfogni. Majd másik edény, rajta tojásrántotta, valami nagyon extra sajtfélével mellette meg párolt zöldségek. A póréhagymát és a sóskát felismertem, a többiről fogalmam sem volt. Ettem és csak reméltem, hogy vatikáni valutával kell fizetnem. Desszertnek alma és körte. Somfordálok kifelé és odahívom a pincérek gyöngyét. Még egyszer megkérdem, ez most tuti ingyenes vagy mi van? Persze ingyenes, szerintem látta rajtam a megkönnyebbülést. Reggel hatkor húznom kell, most alvás.