Donauradweg kettő

Azt hiszem kicsit hosszabb írás jön, elég sok dolog történt.  Megint szabadkozom a helyesírás és stilisztika miatt, nem egyszerű telefonon írni. Főleg 1 ujjal...
Az előző bejegyzést Melknél hagytam abba és egy nagyon lényeges nem került említésre. Ez pedig a wachaui kultúrtáj,
Kremstől Melkig. Hogy milyen is...
Agyagos, löszös, hegyes, völgyes, kontyolt tetős, kápolnás,Szent Szeverines, teraszos szőlős, aggsteini-váras, szerelmesen andalgós, gondolatokat elűző... Szóval csodás.
Egy baj volt csak, az aggsteini várba sajnos nem tudtam felmenni. Tilos volt a bicajt a parkolón belül vinni, a parkoló meg csordultig volt emberekkel. Középkori fesztivál volt, de talán hazafelé lesz szerencsém hozzá.
Melk után gyorsan levackoltam egy vízmű mögött és sötétedéskor meg is érkezett Attila,  a zalai Lentiből. Pár hétig együtt tekergünk. Szerencsésen meghozta a szembeszelet, bár csak gyengéden. Estére meg jött az eső is, de az sem volt erős. Másnap csöpörgősre vette a figurát az út. De ez inkább csak dobott a hangulatomon, hiszen ekkor végig a Jakobsweggen, azaz a Szt. Jakab zarándokúton haladtunk. Nagyon jó volt 3 év után újra a jól ismert kagylót látni lépten nyomon.  Ráadásul még ismerős jeleket is felfedeztem. Ugyanis anno találkoztam három bringással, akik Santiago de Compostellából tekertek Jeruzsálembe. Az ő útjukat jelzi a 'Jerusalem Way' feliratú matrica, amit itt-ott Magyarországon is felfedezhetünk.
A kicsi Camino után/mellett folytatódott a Donauradweg. A nap végén már szép időben. Egy játszótéren aludtunk, fullos volt, víz és wc is akadt. Reggel meg nagyon aranyos pöttöm osztrák legényke bámult fél óra hosszat. Merem állítani,  hogy nem sokkot kapott, hanem tetszettem neki. Kölcsönös volt, ha egyszer megsokasodok, ilyen kölköt elfogadnék az élettől. Másnap találtuk utunk során az első és utolsó wifit Ausztriában. Lehet minden bokorban terem,  de úgy tűnik, hogy nem nekünk.
Bár lehet keverem a napokat...
Nevezetesen rossz memóriám most sem hagy cserben.
De memória ide vagy oda,  a pedál és vele a kerekek is forognak. Mi meg szépen elértük a Schlögennél lévő Duna- kanyart. Felmásztunk a tuti helyre és ámultunk- bámultunk. Aki kíváncsi, menjen bátran.
Majd egyszer csak azt vettük észre egy nagymellű sellő szobor után (igen, megint egysíkú vagyok),  hogy már Németországban vagyunk. Mikor és hogyan történt,  nem tudjuk.
Passau előtt összetalálkoztunk egy fiatal bringással, aki Robin Mantel néven koptatja a kerekeket. Hollandiából teker Kínába. Egyből hívtam nővérem,  hogy fogadják Budapesten, mintha csak én lennék. Nagyon jó volt kicsit beszélgetni vele, nagyokat nevetni a hasonló vagy tök ugyanolyan sztorikon.
Majd ő keletre ment, mi meg (még) nyugatra.
Még nem tudom milyen Bajorország többi része, de ez elvarázsolt. A Duna újra széles és nyugodt.  A táj gyengéden hullámzik. Tehenek, ludak,  lovagló szépség kutyával, kedvesen viccelődő bajor bácsika. ( Kérdeztem,  hogy az osztrák Grüß Gott helyett itt mi a kedvelt köszönés. Grüß Allah volt a válasz)
Nagy különbség van magában a Donauradwegben is. Kevesebb jelzés, kevesebb aszfalt, több főút. De ez nem jelent minőségi változást, csak egyszerűen másabb. De továbbra is tökéletes.