Második kanyar

Az első kanyar Bécs előtt volt. Majd pár napig a Dunát követtem, ahol minden nap jutott valami meseszép.
Straubingba megérkezve már elég szagosak voltunk,  de házigazdáink
Bandi és Anett voltak olyan jófejek és nem tették szóvá. Másnap reggel megcéloztuk Regensburgot, de a Valhallánál megálltunk. Mivel hősök nem vagyunk, a fejenkénti 4 eurót meg sajnáltuk, így nem léptünk be a hősök csarnokába, csak kívülről kukucskáltunk.
Suttyó gyerek vagyok,  de így is láttam bent ismerős arcokat. De leginkább az alattunk elterülő táj ragadott meg, illetve az épület nagysága.
Majd lesétáltunk a bringákhoz és elgurultunk Regensburgig.
Az utolsó csónak leeresztő betonsávnál ( nem tudom mi a hivatalos neve)  elbúcsúztam a Dunától.
Eddig azt hittem tök jól megtanultam elengedni a dolgokat, de most furcsa volt letérni a Dunauradwegről. Annyira jó érzés volt mellette tekerni, aludni, létezni.
Az utakat nézve ez volt a legjobb. Pedig forgalmas, sok az ember, sok a település (pont az ellenkezőjét szeretem)  és mégis. Ilyen a szeretet,  nincs oka.
Na de elég a komolyságból. Kinéztem egy jó kis utat északra, hát olyan emelkedők jöttek,  hogy szerencsétlen kifáradt lábaim sikítottak fájdalmukba. Hiába, nem szokta a cigány a szántást.
Így jár, aki nulla edzéssel vág neki egy ilyen útnak.
Na de a jó kis útvonal lényege a Wolfsegg nevű városka. A helyiek nem hiszem,  hogy értették, hogy miért pózolok olyan boldogan a város nevét viselő paddal, táblával, kiírással. Amin meg én lepődtem meg,  az maga Wolfsegg.
Hihetetlen jó hangulatú és gyönyörű kis város. A vár, a lakóházzá épített öregtorony, a temetőben álló germán motívumokkal díszített fejfák és a Szt. Jakab kagylójával ékesített templomkapu külön külön is szép. De együtt egy olyan kellemes benyomást keltett, hogy ámultunk bámultunk.
De bármilyen jó is ott lenni, tovább mentünk. Legurultunk egy völgybe és nagy nehezen találtunk egy aránylag sík placcot. Az aránylag jelzője, hogy éjjel ahányszor felébredtem, felmásztam a helyemre... 190 cm hosszú a sátram, szerintem ugyanennyit csúszkáltam is.
Aztán felelni és tekerni tovább.  Az idő kicsit begorombult, esett is fújt is. Mára meg jeges volt a sátor, az első fagypont alatti éjszaka megvan. Napközben egész sokszor néztük egymást a napocskával, de közben hideg volt és a hó is többször megeredt. Mivel a lábam nagyon kimerült,  így ez volt a legrövidebb távunk, gyors letáboroztunk egy jó sűrű és védett erdőben. Reméljük kicsit védd a hidegtől, -2 fokot írtak ide, Attila meg nem készült föl sem esőre, sem hidegre.
Az ide amúgy a Nürnberg melletti Eckentalra vonatkozik, erdőkkel tarkított dombsági rész. Tehát kakasszó, kutyaugatás és istálószag mindenütt.
Számomra kedves kombináció.
A helyiek is egyre barátságosabb, már sokan odamennek a bicajhoz, elolvassák a gyermektáboros táblát ( apropó, tessék őket támogatni~ lásd pár bejegyzéssel előbbre). Néhányan meg is kérdik, honnan -hova, mosolyognak,  sok sikert kívánnak.
Szép ez a világ, nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ide születtem...
Folyt köv...