Hidegfront és ódon házak

Eckental környéki éjszakánk hűvösre sikeredett. Legalábbis erre következtetek, hogy Attila nem akart előbújni a sátorból.
Mikor mégis megtette,  akkor jött a meglepetés.  Esik a hó!
Pici, pattogó golyókban.
Még úgy is szép, hogy majd ráfagyunk a bicajra. A hőmérséklet -2 fokról csak +6 fokig melegszik. Plusz néha eső is jön.
Nem a legjobb, de úgy vagyok vele,  hogy ennél rosszabb ne legyen (lesz).
A táj szépsége ilyen időben nem fog meg, de a városok annál inkább. Gyönyörű és régi belvárosok. 2-300 éves lakóházak.
Egy stílusnak érdemes utánajárni (fachwerk): magas sátortetős házak, világos fallal,  rajta sötét mintázat ( többnyire barna vagy vörös gerenda).  Eckental környéki... Ha eszembe jut,  utána olvasok.
Városok közül még megragadott Effeltrich is. Várfallal megerősített temploma körül temető fekszik. Mintha csak a testeket védenék.
Majd megint hóesés és már be is értünk Forcheimbe, ahol a belvárost megint a tetszetős csíkozatú házak uralták. Csak a templom emelkedett ki mögülük.
Minden napra jut valami,  amit legszívesebben megmutatnék mindenkinek.  Sajnos még képeket sem tudok feltölteni róluk.
Nagyon ráérősen tekertünk az elmúlt két napban is. Attila sietne, de ilyen időben neki sincs kedve rohanni. Nekem meg soha. Lassan járj, többet látsz.
Ja és a változatosság kedvéért büdösek vagyunk, esik és hideg van, de holnap este vár minket Laci Haßfurtban.

Második kanyar

Az első kanyar Bécs előtt volt. Majd pár napig a Dunát követtem, ahol minden nap jutott valami meseszép.
Straubingba megérkezve már elég szagosak voltunk,  de házigazdáink
Bandi és Anett voltak olyan jófejek és nem tették szóvá. Másnap reggel megcéloztuk Regensburgot, de a Valhallánál megálltunk. Mivel hősök nem vagyunk, a fejenkénti 4 eurót meg sajnáltuk, így nem léptünk be a hősök csarnokába, csak kívülről kukucskáltunk.
Suttyó gyerek vagyok,  de így is láttam bent ismerős arcokat. De leginkább az alattunk elterülő táj ragadott meg, illetve az épület nagysága.
Majd lesétáltunk a bringákhoz és elgurultunk Regensburgig.
Az utolsó csónak leeresztő betonsávnál ( nem tudom mi a hivatalos neve)  elbúcsúztam a Dunától.
Eddig azt hittem tök jól megtanultam elengedni a dolgokat, de most furcsa volt letérni a Dunauradwegről. Annyira jó érzés volt mellette tekerni, aludni, létezni.
Az utakat nézve ez volt a legjobb. Pedig forgalmas, sok az ember, sok a település (pont az ellenkezőjét szeretem)  és mégis. Ilyen a szeretet,  nincs oka.
Na de elég a komolyságból. Kinéztem egy jó kis utat északra, hát olyan emelkedők jöttek,  hogy szerencsétlen kifáradt lábaim sikítottak fájdalmukba. Hiába, nem szokta a cigány a szántást.
Így jár, aki nulla edzéssel vág neki egy ilyen útnak.
Na de a jó kis útvonal lényege a Wolfsegg nevű városka. A helyiek nem hiszem,  hogy értették, hogy miért pózolok olyan boldogan a város nevét viselő paddal, táblával, kiírással. Amin meg én lepődtem meg,  az maga Wolfsegg.
Hihetetlen jó hangulatú és gyönyörű kis város. A vár, a lakóházzá épített öregtorony, a temetőben álló germán motívumokkal díszített fejfák és a Szt. Jakab kagylójával ékesített templomkapu külön külön is szép. De együtt egy olyan kellemes benyomást keltett, hogy ámultunk bámultunk.
De bármilyen jó is ott lenni, tovább mentünk. Legurultunk egy völgybe és nagy nehezen találtunk egy aránylag sík placcot. Az aránylag jelzője, hogy éjjel ahányszor felébredtem, felmásztam a helyemre... 190 cm hosszú a sátram, szerintem ugyanennyit csúszkáltam is.
Aztán felelni és tekerni tovább.  Az idő kicsit begorombult, esett is fújt is. Mára meg jeges volt a sátor, az első fagypont alatti éjszaka megvan. Napközben egész sokszor néztük egymást a napocskával, de közben hideg volt és a hó is többször megeredt. Mivel a lábam nagyon kimerült,  így ez volt a legrövidebb távunk, gyors letáboroztunk egy jó sűrű és védett erdőben. Reméljük kicsit védd a hidegtől, -2 fokot írtak ide, Attila meg nem készült föl sem esőre, sem hidegre.
Az ide amúgy a Nürnberg melletti Eckentalra vonatkozik, erdőkkel tarkított dombsági rész. Tehát kakasszó, kutyaugatás és istálószag mindenütt.
Számomra kedves kombináció.
A helyiek is egyre barátságosabb, már sokan odamennek a bicajhoz, elolvassák a gyermektáboros táblát ( apropó, tessék őket támogatni~ lásd pár bejegyzéssel előbbre). Néhányan meg is kérdik, honnan -hova, mosolyognak,  sok sikert kívánnak.
Szép ez a világ, nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ide születtem...
Folyt köv...

Első szállás

Az első szállás valójában a második, de olyan téren az első, hogy teljesen idegen fiatalok invitáltak minket otthonukba.
Elsőnek kedves barátoknál voltam Bécsben.
De most itt fekszem Andráséknál Straubingban. Kedves fiatal pár, igazán szép lakás,bőséges és finom vacsora.
A pálinka és gumicukor már csak hab a tortán.
Nekik köszönhetően tiszta ruhában folytathatjuk tovább az utat.
Ezúton is köszönjük szépen a segítséget. Még a mai nap követhetem újdonsült szerelmem, a Dunát. Holnap pedig ténylegesen megindulok északra...

Donauradweg kettő

Azt hiszem kicsit hosszabb írás jön, elég sok dolog történt.  Megint szabadkozom a helyesírás és stilisztika miatt, nem egyszerű telefonon írni. Főleg 1 ujjal...
Az előző bejegyzést Melknél hagytam abba és egy nagyon lényeges nem került említésre. Ez pedig a wachaui kultúrtáj,
Kremstől Melkig. Hogy milyen is...
Agyagos, löszös, hegyes, völgyes, kontyolt tetős, kápolnás,Szent Szeverines, teraszos szőlős, aggsteini-váras, szerelmesen andalgós, gondolatokat elűző... Szóval csodás.
Egy baj volt csak, az aggsteini várba sajnos nem tudtam felmenni. Tilos volt a bicajt a parkolón belül vinni, a parkoló meg csordultig volt emberekkel. Középkori fesztivál volt, de talán hazafelé lesz szerencsém hozzá.
Melk után gyorsan levackoltam egy vízmű mögött és sötétedéskor meg is érkezett Attila,  a zalai Lentiből. Pár hétig együtt tekergünk. Szerencsésen meghozta a szembeszelet, bár csak gyengéden. Estére meg jött az eső is, de az sem volt erős. Másnap csöpörgősre vette a figurát az út. De ez inkább csak dobott a hangulatomon, hiszen ekkor végig a Jakobsweggen, azaz a Szt. Jakab zarándokúton haladtunk. Nagyon jó volt 3 év után újra a jól ismert kagylót látni lépten nyomon.  Ráadásul még ismerős jeleket is felfedeztem. Ugyanis anno találkoztam három bringással, akik Santiago de Compostellából tekertek Jeruzsálembe. Az ő útjukat jelzi a 'Jerusalem Way' feliratú matrica, amit itt-ott Magyarországon is felfedezhetünk.
A kicsi Camino után/mellett folytatódott a Donauradweg. A nap végén már szép időben. Egy játszótéren aludtunk, fullos volt, víz és wc is akadt. Reggel meg nagyon aranyos pöttöm osztrák legényke bámult fél óra hosszat. Merem állítani,  hogy nem sokkot kapott, hanem tetszettem neki. Kölcsönös volt, ha egyszer megsokasodok, ilyen kölköt elfogadnék az élettől. Másnap találtuk utunk során az első és utolsó wifit Ausztriában. Lehet minden bokorban terem,  de úgy tűnik, hogy nem nekünk.
Bár lehet keverem a napokat...
Nevezetesen rossz memóriám most sem hagy cserben.
De memória ide vagy oda,  a pedál és vele a kerekek is forognak. Mi meg szépen elértük a Schlögennél lévő Duna- kanyart. Felmásztunk a tuti helyre és ámultunk- bámultunk. Aki kíváncsi, menjen bátran.
Majd egyszer csak azt vettük észre egy nagymellű sellő szobor után (igen, megint egysíkú vagyok),  hogy már Németországban vagyunk. Mikor és hogyan történt,  nem tudjuk.
Passau előtt összetalálkoztunk egy fiatal bringással, aki Robin Mantel néven koptatja a kerekeket. Hollandiából teker Kínába. Egyből hívtam nővérem,  hogy fogadják Budapesten, mintha csak én lennék. Nagyon jó volt kicsit beszélgetni vele, nagyokat nevetni a hasonló vagy tök ugyanolyan sztorikon.
Majd ő keletre ment, mi meg (még) nyugatra.
Még nem tudom milyen Bajorország többi része, de ez elvarázsolt. A Duna újra széles és nyugodt.  A táj gyengéden hullámzik. Tehenek, ludak,  lovagló szépség kutyával, kedvesen viccelődő bajor bácsika. ( Kérdeztem,  hogy az osztrák Grüß Gott helyett itt mi a kedvelt köszönés. Grüß Allah volt a válasz)
Nagy különbség van magában a Donauradwegben is. Kevesebb jelzés, kevesebb aszfalt, több főút. De ez nem jelent minőségi változást, csak egyszerűen másabb. De továbbra is tökéletes.

Donauradweg első

Régi vágy teljesedett be a napokban és az ismeretlennel való találkozás, szerelmet szült. Nem egy szépséges osztrák leányzóról van szó, hanem a Duna menti kerékpárútról, ami itt a Donauradweg névre hallgat. Koca bringásként ez maga a földi paradicsom. Sík, tökéletesen jelölt, autós forgalomtól elszigetelt és valami fantasztikus szépségű. Javarészt a Duna partján húzódik, olykor-olykor becsalogat az erdőbe. A Donauradweg mentén található településeket pillanatok alatt el lehet érni.  A bringát egyszer sem zártam le, de a helyiektől sem láttam ilyesmit. Több száz látnivaló van, ezek közül csupán hármat emelnék ki.
Elsőnek a Tulln-ban található Nibelung-éneket megörökítő szoborcsoportot és a hozzá tartozó szökőkutakat. Fenséges, erős,  magával ragadó.
Másodjára Dürnstein látképét... No comment, aki kíváncsi uccuneki meg kell nézni.
A harmadik Melk és a Melki apátság. Bár ez utóbbi érzelmi okokból is ütött, ugyanis itt kaptam meg az első Szt. Jakabos pecsétet az útlevelembe. De tényleg százával van itt csodálni való.
Az idő eddig gyönyörű volt és a szél is kegyes.
Rengeteg bringás jár itt sok cuccal, kevés cuccal és cucc nélkül. Kedvesek, mosolyognak,  integetnek. Nagyon jó ennyi nyílt ember között tekerni.

Ez a két sor közt eltelt pár nap.
Közben megérkezett Attila,  egy jó darabon együtt megyünk. Hogy pontosan meddig azt még ő sem tudja. Zalai srác,  velem egykorú, verseny szinten bringázik.

Más:
A telefonom sajnos bedöglött, elveszett az összes telefonszàm, aki úgy gondolja,  dobja át Facebookon vagy e-mailben.
Ha valaki pedig olyan okos, hogy tudja miért nincs mobilnetem kérem okosítson engem is.
A Telenornál van előfizetésem, amihez pluszban fizetek,  hogy havi 100 mega netem legyen. Mobilhálózati adatok bekapcsolva, adatbarangolás engedélyezve. Elméletileg egy hete kéne lennie,  gyakorlatilag meg semmi. Vélemény? Köszi előre is.

Fertő, Burgenland, Bécs

Az első két napnyi erős északi szelet egy harmadik is követte. De szerencsére csak dèlig. Sopronban kicsit fetrengtem a volt munkahelyem melletti padon. Majd megcèloztam a Fertőt. Gyönyörű erdei úton jutottam el Fertőrákosra, ahol egy nagyon rövid,  ám annál meredekebb emelkedő ugrott elém a semmiből. Pár perccel később már làthattam az igazi Burgenlandot. Tehenek, legelők, nyulak, vèrcsèk és rengeteg szőlő. Olyan nyugalom àradt a tàjból, hogy percenként megtorpantam. Egy szú ràgta esőbeàllónàl nem is mentem tovább.  Ültem a lemenő nap fényében és néztem a Fertőt. Éjjel pedig a bölömbika búgására aludtam el. Utam negyedik reggelén,  még ilyen látvány kísért,  de ahogy elértem a Lajta-hegységet, kezdett beborulni és a szél is visszatért.
A nulla edzettségemnek köszönhetően még toltam is a bicajt. Szerencsére senki sem látta,  elsüllyednék, ha bárki is megtudná.
Lefelé pár percig élvezhettem a 40-50km/h-s suhanást. Ezután teljesen sík volt a terep. Mivel csak másnap kellett Bécsbe érnem, így az első szimpatikus helyen felállítottam a sátrat. Ez egy ilyen intenzív mezőgazdasági területen nem egyszerű.  Szinte semmi sem takarja a vándort. De a zöld sátor kiválóan be tud olvadni a terepbe.
Reggel meg megismerkedtem a zöld Béccsel. Himbergtől vízparton tekertem a Simmeringhauptstrasse-i bicajsávig. Le a kalappal az utak minősége és tervezése előtt. Csont nélkül megtaláltam Erikát és Tomit,  így kezdetét vette a kánaáni lakomám.
Summa summarum: gyenge vagyok,  de boldog...

Első napok

Tegnap reggel kicsit feszülten indult a reggel, mivel előző nap nem pakoltam össze mindent. De utána olyan jó volt a téren, de olyan...
A családom, sok barát és sok ismerős ismeretlen jött búcsúztatni.
Köszönöm mindenkinek, aki itt volt. Ha előbb tudom,  hogy ez ilyen jó, komolyan minden reggel kihívlak titeket és köszöngetünk egymásnak.
Aztán Suvival és Dáviddal megindultunk északnak. Nagyon messze nem jutottunk, csak egy palini kocsmáig, mert rájöttem, hogy nem pecsételtettem Kanizsán az útlevelembe ( nem hivatalos,  csak amolyan zarándokútlevél). Mikor az első pecsét megvolt,  akkor kicsit komolyabban nekivágtunk. Ez a nagy komolyság viszont nem látszódott a sebességen, de ez a jó öreg szembeszélnek volt köszönhető. Tekerés-kocsmázás-tekerés-napozás-tekerés kombinációja után elértünk az első sátorhelyig. Majd vacsora és pár perc beszélgetés után vízszintbe raktuk magunkat. Reggel egy temetőben találtunk széltől védett helyet, gyors reggeli után elbúcsúztam barátaimtól. Nagyon jó volt,  hogy elkísértek és érezhettem a szeretetüket. Remélem ők is érezték az enyém.  Ők mentek a vasútállomásra én meg nekifeküdtem a szembeszélnek.
Ő nyert.
12 km/órát sikerült összekaparnom a mai napon.  Több, mint 5 órát jöttem,  közben nagyon elkapott a röhögés, mikor észrevettem,  hogy lejtőn lefelé tekerve nem tudtam 20km/h fölé menni. Hülyegyerek te akarsz világgá menni?
Nagyon nem izgat a dolog,  van időm erősödni az ennél cudarabb északi szélhez.
Most viszont kidőltem pihenni és tuti, hogy reggelig meg sem mozdulok.
Nem a legjobb a sátorhely, de volt már rosszabb is.
Holnap reggel elméletileg már gyengébb szélben begurulok Sopronba...