2014. január 30., csütörtök

Másodszor születni...

Már 4-5 napja mentem. Minden éjjel fagyott, nekem nem volt sátram. Csak egyszer szántam rá magam a fürdésre, egy "friss" hegyi patakban. Esett a jeges eső, nem volt már száraz ruhám, szóval, igazi karibi-hangulat volt. Egyszer csak, nekiállt harangozni egy templom. Én meg összeszorított foggal kérdeztem: mi van engem hívsz? Majd tekertem tovább. Szerpentin, majd egyszer csak (kb 2 km megtétele után) ott voltam a templom utcájánál és még egyet kondult. Erre odamentem és próba szerencse megkérdeztem a lelkészt, nem alhatnék a padlón bent valahol. Ment misézni, így a feleségére hagyott, ő először, a padlón szánt helyet egy fűtetlen osztályteremben, aztán kaptam kaját és elmosogattam utána. Ez úgy meglepte, hogy kaptam ágyat, fűtést, csokit, gyümölcsöt, szóval minden földi jót, fürödtem és megszárítottam minden cuccomat. Másnap a pappal is megismerkedtem, ő még pénzt is akart adni, de nem fogadtam el. Ennyi. Majdnem elbőgtem magam örömömben.
Egy nappal ezután a harangszóval csalogató éjszaka után haltam meg. 
Furcsán hangzik, de így van. 
Az történt, hogy aznap tekertem át az Alpok egy picike nyúlványán. 
Reggel jó korán elindultam és pár percen belül megeredt a jeges eső. És csak esett és esett. 
Már kétszer átöltöztem, ez azt jelenti, hogy az utolsó száraz ruhámat vettem fel. 
Mikor 1200 méter fölé értem, kicsit begorombult az idő. Azon az úton (6-7 óra) nem találkoztam emberrel. Mentem fölfelé, a cipőmben minden egyes tekerésnél löttyent a majdnem fagyott víz. 
Életemben nem fáztam ennyire. De nem lehetett megállni. Az erősebb részen tolnom kellett, ez még rosszabb volt.
És akkor éreztem azt, hogy, vége.
Nincs tovább.
Sem erőm, sem akaratom nem volt tovább menni.
Minek is. Pénzem nincs, hogy valahol megszáradjak. Különben is még minimum 30 km a következő lakott település.
Mindenhol hó én meg túl 4 tüdőgyulladáson, tutira vettem, hogy ha ma nem is halok meg, majd pár napon belül, valami betegségben.
Ekkor láttam meg egy fát (ami még mindig a szemem előtt lebeg), egy közepes, semmilyen téren nem különleges fa. Annyiban különbözött a többitől, hogy kevesebb hó volt körülötte.
Ahogy megláttam, első gondolatom az volt, hogy leülök a tövébe és ott döglök meg.
De nem volt hozzá erőm. Meg sem álltam, nem szorítottam össze a fogam, nem reménykedtem, nem éltem és nem is haltam akkor.
Csak mentem, talán nem is én tekertem.
Ma sem tudom, hogyan értem fel a csúcsra, de mikor felértem, kieresztett fékkel legurultam.
64 km/órával gurultam lefelé. Az úton hömpölygött a jeges víz, sokszor csak csúsztam, az arcomba csapódott a jég, majd szétszakadt a fájdalomtól.
Végül leértem a városkába és kutattam valami templom vagy akármi után. 
Akkor már küzdöttem, élni akartam.
De már minden más volt.

El camino napló, július 31

2013.07.31. -45km-

Reggel a potya szálláson ugyan, csak a tea volt gratisban, de azért a kosárban lévő 3 száraz péksütit, vaj, mogyorókrém és lekvár segítségével betolom (nehogy megromoljon alapon). Majd GO!!! Első boltnál stop. A kenyér árak, a hihetetlennel egyenrangúak, 20-25 Euró/kg. Erre varjunk gombot. Veszek valami pászka szerű akármit, baromi sok energia van benn. Nem is drága. Majd tovább. Minden tekerés kínkeserves, síkon is a legnagyobb hátsó racsnit kell használnom. A következő boltnak olyan formája van, hogy talán találok pár Euróért cipőt. Nem, de találtam mogyoróvajat. Hurrá! Be is zabálok belőle. Az energiabevitel dacára is csak lassan haladok. Viszont láttam egy olyan falucsoportot, ahol szívesen laknék: Castiglione Chiavarese. Gyönyörű, közel a tenger, közel a hegy. Nehéz terep, így nem járnak olyan sokan, viszont még bringával sem halál letekerni fürdeni. Majd az alagút, a maga 2126 méterével. Sík, de itt is alig tudom hajtani a bringát, a lábam kikészült. Aztán S.Pietro Varaban, a Lusy elnevezésű kávézóban egy újabb cappuccino. Majd Varese Ligure után indul a móka.
13 kilométer 8-10%-os emelkedő a top-ig. Pihenőkkel, majd 4 óra volt. Nagyon fáradt vagyok. Pihenten kb 1 óra lenne. Közben, szerencsére láttam is. Gyönyörök kertje ez a rész. Jéghideg források, amik ugyan fogalmam sincs, hogy ihatók vagy sem. Vizet hűteni jó volt, meg az esti főzéshez, teához. 
És a csúcs... Oda-vissza bőgés. Ez A CSÚCS. A dobogó magasfoka. Ha egy évig formázhatnám a hegyeket, akkor sem lehetne ennyire harmonikusan összegyűrni. Majd Pachamama még bolyhossá is tett őket a fákkal... közéjük szórt pár virágot. Az emberek csak pár hektárnyi termőföldet vettek el belőle.
600-700 méter mély völgyek. Égszínkék az ég és benne egy zöld csík, a Ligur-tenger. A levegő tiszta.
Teljes béke és nyugalom. Éjszakára ugyan nincs panoráma, a parkban, ahol alszom nagy fák vannak. Egy termetes pad, viszont rejtve van a gazban. Egykor, szép panorámát nyújthatott az Appenninekre, de mára három fiatal fa van előtte. Éjjel nem jött álom a szememre, hála az esti centoi cappuccinonak. Nem is baj, ennyi csillagot sohasem láttam. Szó szerint nem férnek el odafönt.  Hullanak tucatszámra, de csak úgy spontán is lekerülnek az égről és valami morbid metamorfózis hatására szentjánosbogarakká alakulnak és villódzva szállnak körülöttem. 
Ha a Cento Crocit egy szóval kellene körülírnom, megfogalmaznom, csak ezt tudnám leírni: Köszönöm.

El camino napló, április 23

2013.04.23. -65km-

Nagyon hosszú nap volt, teli érzelemmel és meglepetéssel.
Reggel gyors főzés és evés után, irány a tenger. Folyamatos emelkedő volt, de nem jelentett nagy akadályt, csak az utolsó 2 kilométeren kellett tolnom a szekeret. A többi 18, ha nem is könnyen, de ment.
Néha megeredt, néha olyan hideg volt, hogy kabát, kapucni dacára is fáztam. Majd kibújt a nap és majd megsültem. 10 óra vizes pólóban, kemény volt. Csodás tájakat láthattam. Ez a szakasz is olyan, hogy látni kell!!! Az Albareto melletti szelíd lankákat követte, a marconább P.so di Cento Croci, a maga 1055 méterével. Bár még utána is emelkedő volt, így nem értettem, miért nem a legmagasabb pont volt jelölve.
Mindegy nem lamentálok, hiszen ez után az emelkedő után értem fel a csúcsra. Szó szerint és átvitten is.
Körülnéztem, kitört belőlem egy olyan nevetés szerű valami, ami még nem hagyta el soha a számat, majd még öt másodperc sem telt el és bőgtem. Ilyen nincs, amit itt élek át az úton. Egyszerre ad erőt és szívja el. Folyamatosan maximumon van az érzelmi szintem. A fejem, majd szétrobban ettől az érzelmi emelkedettségtől. Na vissza a materiálisabb részhez. Tarsognoban láttam egy házat, ami frankón hajó alakúra lett építve. Kispál hallgatás közben, pompás élmény volt 800 méter magasan egy hajóba botlani.
Majd rengeteg kis forrás, vízfolyás. Még nem véstek maguknak medret, csak folynak, amerre akarnak. 
Aztán irány lefelé. Suhanás. Előttem két motor, jó pár percig velük suhanok, észre sem vesznek. Jó érzés ilyent csinálni, aztán kanyar. Én fékezek, ők gyorsítanak és már csak egy emlék ez is. Majd Varese Ligure, eső, én meg beülök egy cappuccinora. Egy óra pihenő és némi emelkedő után újra suhanás.
Most nem eresztem 40 fölé, bár kíváncsi vagyok, milyen 70 felett. 64 már megvolt Szlovéniában, de nem kockáztatok. Abba már profi is halt bele. Majd egy két kilométernél is hosszabb alagút. Olyan volt, mint egy fordított anyaméh, hideg és száraz. De nem akaródzott kijönni belőle, mert kint sütött a nap és eset az eső. Jó volt a föld alatt mélyen védve lenni. Majd tovább, kis város, nagy város. Parókia templom hátán. Itt Sestri Levanteben láttam a legrondább templomot életemben,... nem is adtak szállást...
Majd irány a S. Antonio parocchia, innen átpasszoltak a S. Madonna parókiára, ők tovább Frati Francescohoz, ő meg az Opera Madonnina del Grappaba. Ez már döfi, mint egy luxushotel. Majd totális elkeseredés, elvesztettem a credenciálomat (zarándokútlevél). Mindent összetúrok, csörög a telefon, nem veszem fel, minek, úgysem értenénk egymást. Kopognak: Nem vagy éhes? Venire, venire manzari.
Megyek. Én ne mennék? A gyomrom majd kilyukad. A portán vár a credenciál, már le is pecsételték, meglepődök rajt, milyen fontos ez a darab papír a számomra. Aztán be a liftbe, látják hogy sötét vagyok, így finoman betuszkolnak az étterembe. Na, ekkor komolyan beszartam. Minimum 5+*-os hely. Gyönyörű, előkelő pincérnő. Olyan edénybe hozták a krémlevest sajttal, hogy alig merem megfogni. Majd másik edény, rajta tojásrántotta, valami nagyon extra sajtfélével mellette meg párolt zöldségek. A póréhagymát és a sóskát felismertem, a többiről fogalmam sem volt. Ettem és csak reméltem, hogy vatikáni valutával kell fizetnem. Desszertnek alma és körte. Somfordálok kifelé és odahívom a pincérek gyöngyét. Még egyszer megkérdem, ez most tuti ingyenes vagy mi van? Persze ingyenes, szerintem látta rajtam a megkönnyebbülést. Reggel hatkor húznom kell, most alvás.



Egy galiciai pillanat emlékére

Az Idő
Újjászületni egy véletlenül megkondított harangból kiszálló hangként. 
Végigszállni a hegyek közt, majd egy hatalmas sziklának ütődve elmúlni.
Így megtanulnám megbecsülni az időt.
Majd a körforgásban újraszületni egy hatalmas szikláról leszakadó óriási kőként.
Végiggurulni, harangzúgáshoz hasonlatos robajjal.
Elfoglalni helyemet a táj felett.
Őrizni a völgyben lévő fákat és az alattuk tanyázó pockok, egerek generációinak ezrét.
Millió madárnak emésztő és ürítőhelyül szolgálni.
Szeretkező párokat elrejteni a világ elől.
Vándornak szélárnyékot adni a csavargások közepett.
Esőcseppek végtelenjébe fürödni, míg egy utolsó fagy szét nem mállasztja évezredes csontjaimat.
Recsegve ropogva visszamenni a körforgásba, miután megismertem az időt.
Majd újjászületni vándorrá, aki a kőszikla tövébe húzódik a vihar elől és hallgatnám a kósza harangkondulást.
És megtanulnám mi is az az idő. Majd rájönnék, hogy mit sem tudok az időről.
Majd rájönnék, hogy az időt nem kell sem ismerni, sem mérni, sem pazarolni, sem gyűjteni, sem rágondolni, hiszen ezek nélkül is telik.
És rájönnék, hogy egyvalamit kell az idővel.
Hasznosan kitölteni, hogy mikor visszakerülök a körforgásba, legyen mit magammal vinni.

A Tér
Újjászületni egy véletlenül megkondított harangból kiszálló hangként.
Végigszállni a hegyek közt, érezni a végtelenséget.
Érezni, hogy nincs határ sem fenn, sem lenn. 
Szállni előre, hátra, jobbra és balra. Még vissza a harangba is.
Nem törődni az idővel, hinni, hogy végtelen a létem.
Majd a halál pillanatában megállni.
Megbámulva a szikla tövében fekvő vándort és melléfekve megtanulni, hogy minden véges.
Majd a körforgásban újraszületni egy óriási kőből lemorzsolódott kavicsként.
Legurulni a hegyről. Lebegni a rohanó folyókban. Partra vetődni, majd igyekezni vissza az új kalandok felé.
Érezni a folyó csillapodását, néha le-leszállni az iszapba. Megkóstolni a földet, átvenni egy kicsit a szagát.
Majd elkapni egy gém lábát és újra a nap felé törni.
Végtelenül görögni a part mentén. Szívni  a végtelen távolságról jövő napsugarakat.
Majd észrevenni, hogy az utam véges. (Elfáradtam, a víz is letett már rólam.)
Elpihenni évekre és gondolni, hogy minden véges.
Majd mikor jönne egy vándor, aki felemelne, ledörzsölné rólam az élet kérgét.
Zsebébe dugna, hogy útja során bűneit belém sírja és egy szent helyen elhajítana.
Akkor, a levegőben repülve, megtanulnám, hogy minden végtelen.
2013.06.25. Galicia

Hitvallás vagy amit akartok

Gondolatok az ÚTról

Gyakorlott túrázóként, alapból sokat töprengő ember vagyok. Egy 6-7 hónapos 7500-8000 kilométeres, civilizációnak hátat fordító túra, pedig óhatatlanul milliónyi gondolatot szül. Egy ilyen humán erejű megmozdulásra a felkészülés, nem csak abból áll, hogy százezreket hagyunk ott egy ilyesmire szakosodott boltban. Inkább a gondolataimat kell összeszednem. Szembe kell néznem félelmeimmel, gyengeségeimmel, hiszen ismernem kell útitársam, azaz önmagam.
   
Mi is az út nekem? Próbálom még azelőtt megfogalmazni, mielőtt megélném, megismerném. Eddig többnyire inkább közlekedtem, helyzetet változtattam. Kicsit képmutatónak érzem, hogy olyanról írok, amit nem ismerek. De kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a különbség, ha út közben leszek és mi lesz, ha abbahagyom.
Látom az egymást követő hegyeket, dombokat, síkságokat. A madarak sokhangúságát, a virágok sokszínűségét, a rovarok milliárdjait, a sokféle ízű, illatú nőket, az őket körülvevő stílust, vagy ezeknek hiányát. Érzem, ahogyan az eső megfagy rajtam, jég borít, de ezt a jeget én választottam, nem lenne illendő bosszankodnom miatta. Sőt örülnöm illene, mert próbára tesz, megtisztel azzal, hogy rajtam múlik el. Cseppenként megy vissza az örök körforgásba, majdnem olyan cseppekben, mint amilyen cseppekben én érkeztem.  De érzem a tikkasztó forró szárazságot is. A fülembe doboló vért, a taplószerű számat. De így megvan az esélyem a reménykedésre. Kényelmes ágyban fekve nem lenne. Evés, ivás után csak agonizálni lehet, várni a biztosat. Ez kényelmes, de messze van az élettől.  ’Várni a biztosat’, hát út közben semmi sem biztos, csak az, hogy egyszer vége lesz. Mikor és hogyan? Ezeket hála Istennek nem tudjuk. Nem a cél a fontos, nem is a részvétel, nem is az oda vezető lépések, tekerések. Hanem az, ami a koszon kívül ránk tapad. Mint a Kisöreg a kocsmából, aki az utolsó ötszázasából meg szeretne hívni egy kólára, és azzal teszünk Neki rosszat, ha nem fogadjuk el. Milyen büszkén és örömtelin mesélné: ’…egyszer megvendégeltem egy vándort, aki…’. Meg a helyi benzinkutas, akihez csak begurul az ember fia levegőt vételezni és azt sem tudja, már, hogy hol volt. De neki több, mert Ő oda született és nem is volt máshol, ott is marad, de beszívja a szagot, látja az arc pirosán az előbbi pipacsmezőt, meg az eddigi naplementéket és kicsit Ő is utazik. Felelősség is ez. Vagy a Hölgy a kávézóból, ahol a kulacs mellett a gyomorba is kerülhet a tehetősebbnek. Ő annak is örül, hogy az ő gyermeke nem ilyen, ’És különben is, ilyen időben sátorral?’. 

Látom a határokat, amik lehet, hogy nincsenek, csak azt mondjuk, hogy át kell lépni. Mi az, hogy átlépni? Ahhoz még felállni sem kell. Csúcsok, kilométerek, áthajlások, emelkedők, hó, jég, eső, tűző nap, fájdalmak és örömök, ezek nem határok, hanem állapotok. Folyton mozognak, változnak s velük én is. Ha lépek nem csak én megyek előre, hanem a Föld is hátra. Hol itt a határ? Inkább erő. Csak van, aki fizikának nevezi, s van, aki Istennek, megint más energiának. Én maradok az erőnél, de még a szó hétköznapi jelentésének sincsen határa. Ha nincs elég, akkor sem áll meg semmi. Talán csak mi, egy időre, amíg rá nem jövünk, hogy ez sem határ, hanem kereszteződés. Próbálunk továbbmenni, vagy fordulunk visszafelé, de ott van még a jobbra és a balra, meg ami köztük van. VÉGTELEN. De bármerre is megyek, én ÉN vagyok. Nem hiszem, hogy egy út lehet jó vagy rossz. Csak azt kell megérezni, hogy mit jó felszedni és mit jobb otthagyni. De amit otthagyunk, azt is nézzük meg. Kóstoljuk, szagoljuk, próbáljuk, tegyük és legfőképpen értsük meg. Csak ha ismerjük, akkor tudjuk megítélni, bár szerintem akkor is önzőn, egyoldalúan. Hiszen nincsen fekete és nincsen fehér. Talán még idő sincs, s ha van, akkor mi igazodunk hozzá, vagy ő hozzánk? Vagy csak nevet, hogy egyáltalán foglalkozunk vele, hiszen Ő is határtalan. S ki tudja tér van-e? S mi benne vagyunk-e? Voltunk-e, leszünk-e? Érzem, hogy voltam, érzem, hogy vagyok és tudom, hogy leszek. Mert nem félek tőle. Csak attól félünk, amit nem ismerünk. Amit ismerünk attól már nem. Azon már túl vagyunk. Így vagy úgy, de túl vagyunk. Legfeljebb nyaljuk sebeinket, sajnálkozunk és üvöltünk. De már nem félünk tőle. De akkor mégis mitől félek én. Egyszóval talán úgy mondanám, a testemtől. Pusztul, gyengül, labilis. Folyton változik, hol fejlődik, hol hanyatlik. De ő véd meg, ezért figyelnem kell és vigyáznom rá. Ismerni és érteni kell, de nem milliméterről milliméterre, hanem a nagy egészet. Nem elveszve a részletekben, mert az még a végtelen időt is felemészti. Tehát egyszerű és bonyolult, és én félek tőle. Félek, hogy nem elég arra a tapasztalásra, amit szeretnék megélni. Félek, hogy cserbenhagy, amikor nagy szükségem lenne rá. Aztán a betegség. Ízlelgetem a szót. Nem csúnya, nem esik rosszul kimondani és mégis félek tőle. Nem a halál miatt, azt már megszoktuk. Naponta látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapasztaljuk, rutinból halunk. Nem, nem a halál miatt, csak úgy. Nem tudom az okát, talán egyszer szánok rá pár hetet és megkeresem. Azt hittem, hogy eltértem az út megfogalmazásától, de mégsem. Nekem ez az út.  Nem amikor a kilométerek gyűlnek vagy fogynak. Akkor még is miért megyek és nem a konyhaasztalnál töprengek, vagy a puha szőnyegen hasalva??? Egyszer már megpróbáltam megfogalmazni, most megpróbálom újra. Talán kalandvágy, talán tapasztalatszerzés. Talán menekülés abból a világból, ami nem tetszik. Abból, amit nem lehet, vagy nem illendő kiiktatni, megváltoztatni. Menekülés az állandó és nyomasztó féltésből, gondoskodásból és megfelelésből. Talán keresek valakit, valamit. Talán. Talán mind, talán egyik sem. Talán: Maktub, meg van írva. Talán csak: ÚT, miértek nélkül. Ahogyan megkívánok egy csokit, egy banánt, ahogyan szeretnék kilépni egy kurta órácskára, napra az útból, hogy a megszokott visszajöjjön és tompítsa az agyam cikázását. Kilépni, mert lusta és kényelmes vagyok, mert kevés az akaraterőm. Ennek változnia kell, ha nem fog, akkor bajban leszek. De lesz honnan kimásznom. Lesz, akit itt hagyok, lesz, akit ott hagyok, lesz, akit viszek, lesz, akit megtalálok. Látok színeket, hallok hangokat, érzek szagokat, tapintok hideget, meleget, puhát és keményet. Pont, mint mások és pont, mint máshol. Semmi különbség? Ki tudja. Ugyanaz az ég, ugyanaz a levegő és mégis más.

Mögöttem van több tízezer kilométer és ki tudja mennyi előttem. Aludtam vagy száz ágyban, földön, kocsiban, sátorban, szabad ég alatt. Voltam fagyban, forróságban, szárazságban és zuhogó hóesésben, mégis mindent újra és újra kell tapasztalnom, ismételnem. Minden itt van a testemen belül és még sincs. Pedig otthon érzem magam ebben a testben, tetszik is, csak ami kívül van rajta az nem tetszik. Akkor pedig útra fel! Addig, amíg rá nem jövök, hogy ’a mi várunk a legerősebb és a mi asszonyaink a legszebbek’, vagy, pont, hogy az „övék”. Valahogy mindig lesz. Valahogy mindig is volt. A jelen pedig látható, érzékelhető. 
Csak győzzük megbecsülni.

El mundo fantastico.
És tényleg, a többi csak illúzió.
Mit lépünk, csak rajtunk múlik, ne bánjuk, de tudjuk mérlegelni és tanuljunk belőle, vagy hagyjuk a fenébe, nyissunk régiségkereskedést és bőgjünk félelmünkben, hogy itt öregszünk meg...
2013.03.16.