2013.04.23. -65km-
Nagyon hosszú nap volt, teli érzelemmel és meglepetéssel.
Reggel gyors főzés és evés után, irány a tenger. Folyamatos emelkedő volt, de nem jelentett nagy akadályt, csak az utolsó 2 kilométeren kellett tolnom a szekeret. A többi 18, ha nem is könnyen, de ment.
Néha megeredt, néha olyan hideg volt, hogy kabát, kapucni dacára is fáztam. Majd kibújt a nap és majd megsültem. 10 óra vizes pólóban, kemény volt. Csodás tájakat láthattam. Ez a szakasz is olyan, hogy látni kell!!! Az Albareto melletti szelíd lankákat követte, a marconább P.so di Cento Croci, a maga 1055 méterével. Bár még utána is emelkedő volt, így nem értettem, miért nem a legmagasabb pont volt jelölve.
Mindegy nem lamentálok, hiszen ez után az emelkedő után értem fel a csúcsra. Szó szerint és átvitten is.
Körülnéztem, kitört belőlem egy olyan nevetés szerű valami, ami még nem hagyta el soha a számat, majd még öt másodperc sem telt el és bőgtem. Ilyen nincs, amit itt élek át az úton. Egyszerre ad erőt és szívja el. Folyamatosan maximumon van az érzelmi szintem. A fejem, majd szétrobban ettől az érzelmi emelkedettségtől. Na vissza a materiálisabb részhez. Tarsognoban láttam egy házat, ami frankón hajó alakúra lett építve. Kispál hallgatás közben, pompás élmény volt 800 méter magasan egy hajóba botlani.
Majd rengeteg kis forrás, vízfolyás. Még nem véstek maguknak medret, csak folynak, amerre akarnak.
Aztán irány lefelé. Suhanás. Előttem két motor, jó pár percig velük suhanok, észre sem vesznek. Jó érzés ilyent csinálni, aztán kanyar. Én fékezek, ők gyorsítanak és már csak egy emlék ez is. Majd Varese Ligure, eső, én meg beülök egy cappuccinora. Egy óra pihenő és némi emelkedő után újra suhanás.
Most nem eresztem 40 fölé, bár kíváncsi vagyok, milyen 70 felett. 64 már megvolt Szlovéniában, de nem kockáztatok. Abba már profi is halt bele. Majd egy két kilométernél is hosszabb alagút. Olyan volt, mint egy fordított anyaméh, hideg és száraz. De nem akaródzott kijönni belőle, mert kint sütött a nap és eset az eső. Jó volt a föld alatt mélyen védve lenni. Majd tovább, kis város, nagy város. Parókia templom hátán. Itt Sestri Levanteben láttam a legrondább templomot életemben,... nem is adtak szállást...
Majd irány a S. Antonio parocchia, innen átpasszoltak a S. Madonna parókiára, ők tovább Frati Francescohoz, ő meg az Opera Madonnina del Grappaba. Ez már döfi, mint egy luxushotel. Majd totális elkeseredés, elvesztettem a credenciálomat (zarándokútlevél). Mindent összetúrok, csörög a telefon, nem veszem fel, minek, úgysem értenénk egymást. Kopognak: Nem vagy éhes? Venire, venire manzari.
Megyek. Én ne mennék? A gyomrom majd kilyukad. A portán vár a credenciál, már le is pecsételték, meglepődök rajt, milyen fontos ez a darab papír a számomra. Aztán be a liftbe, látják hogy sötét vagyok, így finoman betuszkolnak az étterembe. Na, ekkor komolyan beszartam. Minimum 5+*-os hely. Gyönyörű, előkelő pincérnő. Olyan edénybe hozták a krémlevest sajttal, hogy alig merem megfogni. Majd másik edény, rajta tojásrántotta, valami nagyon extra sajtfélével mellette meg párolt zöldségek. A póréhagymát és a sóskát felismertem, a többiről fogalmam sem volt. Ettem és csak reméltem, hogy vatikáni valutával kell fizetnem. Desszertnek alma és körte. Somfordálok kifelé és odahívom a pincérek gyöngyét. Még egyszer megkérdem, ez most tuti ingyenes vagy mi van? Persze ingyenes, szerintem látta rajtam a megkönnyebbülést. Reggel hatkor húznom kell, most alvás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése