Másodszor születni...

Már 4-5 napja mentem. Minden éjjel fagyott, nekem nem volt sátram. Csak egyszer szántam rá magam a fürdésre, egy "friss" hegyi patakban. Esett a jeges eső, nem volt már száraz ruhám, szóval, igazi karibi-hangulat volt. Egyszer csak, nekiállt harangozni egy templom. Én meg összeszorított foggal kérdeztem: mi van engem hívsz? Majd tekertem tovább. Szerpentin, majd egyszer csak (kb 2 km megtétele után) ott voltam a templom utcájánál és még egyet kondult. Erre odamentem és próba szerencse megkérdeztem a lelkészt, nem alhatnék a padlón bent valahol. Ment misézni, így a feleségére hagyott, ő először, a padlón szánt helyet egy fűtetlen osztályteremben, aztán kaptam kaját és elmosogattam utána. Ez úgy meglepte, hogy kaptam ágyat, fűtést, csokit, gyümölcsöt, szóval minden földi jót, fürödtem és megszárítottam minden cuccomat. Másnap a pappal is megismerkedtem, ő még pénzt is akart adni, de nem fogadtam el. Ennyi. Majdnem elbőgtem magam örömömben.

Egy nappal ezután a harangszóval csalogató éjszaka után haltam meg. 

Furcsán hangzik, de így van. 

Az történt, hogy aznap tekertem át az Alpok egy picike nyúlványán. 

Reggel jó korán elindultam és pár percen belül megeredt a jeges eső. És csak esett és esett. 

Már kétszer átöltöztem, ez azt jelenti, hogy az utolsó száraz ruhámat vettem fel. 

Mikor 1200 méter fölé értem, kicsit begorombult az idő. Azon az úton (6-7 óra) nem találkoztam emberrel. Mentem fölfelé, a cipőmben minden egyes tekerésnél löttyent a majdnem fagyott víz. 

Életemben nem fáztam ennyire. De nem lehetett megállni. Az erősebb részen tolnom kellett, ez még rosszabb volt.

És akkor éreztem azt, hogy, vége.

Nincs tovább.

Sem erőm, sem akaratom nem volt tovább menni.

Minek is. Pénzem nincs, hogy valahol megszáradjak. Különben is még minimum 30 km a következő lakott település.

Mindenhol hó én meg túl 4 tüdőgyulladáson, tutira vettem, hogy ha ma nem is halok meg, majd pár napon belül, valami betegségben.

Ekkor láttam meg egy fát (ami még mindig a szemem előtt lebeg), egy közepes, semmilyen téren nem különleges fa. Annyiban különbözött a többitől, hogy kevesebb hó volt körülötte.

Ahogy megláttam, első gondolatom az volt, hogy leülök a tövébe és ott döglök meg.

De nem volt hozzá erőm. Meg sem álltam, nem szorítottam össze a fogam, nem reménykedtem, nem éltem és nem is haltam akkor.

Csak mentem, talán nem is én tekertem.

Ma sem tudom, hogyan értem fel a csúcsra, de mikor felértem, kieresztett fékkel legurultam.

64 km/órával gurultam lefelé. Az úton hömpölygött a jeges víz, sokszor csak csúsztam, az arcomba csapódott a jég, majd szétszakadt a fájdalomtól.

Végül leértem a városkába és kutattam valami templom vagy akármi után. 

Akkor már küzdöttem, élni akartam.

De már minden más volt.