Bemutatkozó, ki vagyok, mi vagyok, ilyenek...

Ha már ennyien olvassátok a blogot, úgy érzem illendő leírnom, hogy mi köré is épül az életem. Illetve igyekszem megválaszolni a leggyakoribb kérdéseket is.

Egy mondattal megfogalmazva a jelenemet:

Észre vettem, hogy szabad vagyok.

Kb. ennyi történt. A többi, csak ennek hozománya.

Feladtam egy jól jövedelmező állást, a kényelmes és tápláló

"civilizált" életet. Lecseréltem őket egy szabadabb életformára, időszakos vándor lettem.

Két eddigi utamról írnék pár sort, ízelítőnek, akit jobban érdekel, megtalálhat és szívesen mesélek órák hosszat (csak győzze hallgatni)

-2013- 126 nap és 6230km -  (El) Camino de Santiago

Volt 442euróm és határtalan vágyam, hogy világgá menjek.

Nem volt semmi ok, nem kerestem semmit,  nem volt vele célom. Pusztán az Út miatt indultam.

A tervem annyi volt, hogy szülői házból, (Nagykanizsáról) nekivágok az Atlanti- óceán melletti Fisterraba vezető Szent Jakab zarándokútnak, majd ugyanez vissza.

Így felpattantam a felbecsülhetetlen korú, bizományiban vásárolt bringámra, felgumipókoztam a hátizsákomat és uccuneki.

Átpedáloztam a magyar, horvát, szlovén, olasz, monacoi és francia határokon. Közben olyan csodákat láthattam, mint az Alpok, Pó- síkság, Appenninek, Riviéra és a Pireneusok.

Se szeri, se száma, nem volt a folyóknak, patakoknak, domboknak. Az olasz közvetlenség örökre beköltözött a szívembe. Mielőtt megérkeztem Spanyolországba, (na jó, Navarrába) leraktam a bringát és bakancsot húztam. Pár nap (44) séta és pár település érintésével megérkeztem a világvégére (sőt, a világ végére), a galliciai Fisterraba. Visszafelé a felfedezések öröme helyett, a már bejárt út ismerős arcát választottam.

Nem volt az a tipikus könyvbe illő kalandos út, bár millió dolog történt.

Voltam szerelmes, tört csontom, majdnem megfagytam, kéregettem, kukáztam, fogytam 25 kilót, megbántam bűneimet, többet tanultam, mint eddigi életemben. Megismertem az egész világot átjáró szeretetet, a gondoskodást, a félelem nélküli életet és azt a szabadságot, amiről azt hisszük, csak a regényekben létezik.

Aludtam kriptában, narancsligetben, padon és pad alatt, iskolák padlóján, egyházi szállásokon, jeges talajon, mocsaras réten, dübörgő autópálya mentén és duruzsoló tengerparton. Beszélgettem a kíváncsi helyiekkel, örültem a szavaiknak, a belőlük áradó szeretetnek, segítőkészségnek (még, ha nem is mindig értettem a nyelvüket).

Találkoztam hozzám hasonló csavargókkal, zarándokokkal, vándorokkal, utazókkal öt kontinensről. Örömömben bőgtem az Appenninekben, nevettem a Pireneusokban.

Több, mint 100 napig egyedül voltam és mégis mellettem volt mindenki.

-2014- 113nap és 2600km

Elhatároztam, hogy végigjárom Magyarország legszebb helyeit, erre legalkalmasabb a Másfélmillió lépés című sorozatból hírhedté vált Kéktúra.

Illetve annak nagytestvére,a Kék-kör.

Egy távoli ismerős lett volna a társam, de még időben visszalépett, így volt időm meghirdetni, hogy túratársat keresek. Jelentkeztek is sokan és hála az egész világot mozgató erőnek, két gyémántot is találtam, Nikit és állandó tettestársamat, Ádámot.

Április elején neki is vágtunk. Mindenkinek mást hozott ez az út, mindenkinek más lett a kedvence. Nálam a bajóti Öreg-kő lett az etalon, de a bakonynánai Római-fürdő is toplistás. A tavalyi rengeteg jóság után kíváncsi voltam, milyen a hangulat, a segítőkészség nálunk magyaroknál. Jelentem alásan, változó, de pozitív.

Bár szerencsére nem szorultam konkrét segítségre, azért pár potya kaja nagyon jól jött.

Nem kértünk, de kaptunk. Zsadányban Hajni reggelivel várt minket, Szilvásváradon svédasztal, Borsfán disznósajtos részegedés Lajossal és Bibitácsival (leánykori nevén: Tibibácsi).

De említhetem még Petit is, aki befizetett minket egy panzióba vagy a tucatnyi alföldi embert, aki 1-1 sörrel koronázta a napunkat. És ők, még csak az ismeretlen ismerősök. Ádám anyukáját minimum a pólónkra kellett volna kiírnunk, mint fő szponzor.

Ezek segítettek minket tovább menni. Bár sok segítség nem kellett, csak a lustaságunk hátráltatott. Hiszen az időjárás viszontagságai, inkább gyorsítottak a tempón. Kaptunk jó sok esőt, ködöt, sarat, amin jobb gyorsan túlesni. Az első hónapban, nem igen volt rajtunk száraz bakancs. Mivel szállásra nem volt pénzünk, így pár alkalmat leszámítva sátraztunk, ott meg nem igen szárad a cucc.

Az Alföldön a tűző nap miatt siettünk, hajnalban keltünk, délben aludtunk a parkok fái alatt.

A román határ közelében ezért kísérgettek minket a polgárőrök, igazoltattak a rendőrök.

Fürödni csak különféle alternatívákkal tudtunk, így idén sem kapjuk meg a legigényesebb vándor díjat.  Közben gyűltek az igazolófüzetben a pecsétek, amelyek pár ezer forintért cserében igazolnák, hogy megjártuk az utat. Nekem inkább marad az emlékezés, nem az igazolás.  

Ádám, Niki, Arnold

Ami meg a gyakori kérdéseket illeti:

Mennyiből?

Amennyi van.

Tavaly 135.000Ft volt, idén 240.000Ft.

Ez 4-5 hónapra, kaja, néha szállás.

De ebbe kell, hogy beleférjen az esetlegesen szükséges gyógyszer, alkatrész a bicajra, új bakancs, zokni, ilyenek. Szóval vagy marha sok pénz kell, vagy leadni az igényeket.

Tavaly speciel rizsen kívül alig ettem mást (le is fogytam 55 kilóra). Idén is volt olyan szakasz az Alföldön, hogy a táplálékom jelentős részét az út mentén termő ringló adta.

Miből futja?

Ami a munkát illeti, (majdnem) bármit elvállalok. Dolgoztam már kertészetben, építkezésen, gipszkartonoztam, villanyt szereltem, voltam eladó, halász, direktmarketinges, stb.

Jelenlegi életmódom nem engedi meg, hogy fix munkahelyet vállaljak, de szerencsére akiknél eddig dolgoztam szívesen látnak mindig.  

Honnan van időd?

Akartam, hogy legyen.

Miért?

Ezt szeretem. Nincs tévém, rádióm, nem olvasok újságot, híreket. Mindezek nem érdekelnek, de feltekerni egy combosabb emelkedőn és egyszerre látni a Pó- síkságot, az Azúr- tengert és a havas hegycsúcsokat, az számomra a minden.

Lehet, hogy lesz olyan szituáció útjaim során amiből nem kerülök ki élve, de még ezt figyelembe véve is megéri. Több, mint egy évet már sátorban töltöttem, sokszor még az sincs a fejem felett. Nem a legkényelmesebb, de majdnem mindig kárpótol a táj szépsége. Meg a szabadság, hogy oda megyek, ahová csak szeretnék.

Tervek?

Vannak. Kevés egy élet arra amiket látni szeretnék, hát ki kell használnom, meg kell becsülnöm minden pillanatot.

De a túrán felül is vannak tervek. Megvannak a magam lépcsői, amiket meg kell járnom, hogy öregkoromra minden úgy legyen, ahogy elterveztem.

Pár kép a kékről:

Bajót, Öreg-kő

Létavértesen a helyi erők besegítettek

Balaton

ahogyan mi látjuk magunkat

déli pihenő Esztivel, Mátéval

A kezdet és a vég, Írott-kő

Kéktúra emlékműnél pózolva

Zaba Cigóval

Ilyen jelzéseket követtünk

Bikini - közeli helyeken

ezt is elfoglaltuk

gyökerek...

Napi rutin

Túra végi fáradt járműveink

Rezi vár és a Béke sztupa

“A szellem hajója az égből indult,

örök törvényeket hoz magával.

Aki fedélzetén szolgál,

nem alkuszik a valósággal”

(zalaszántói ‘kapuvers’)

Kihasználva, hogy teremtettem magamnak egy "hosszú hétvégét", ellátogattam a Keszthelyi-hegység egy forgalmasabb területére. Célom a Zalaszántó melletti Világosváron lévő Béke-sztúpa volt.

Hévízig tömegközlekedéssel mentem, majd a jól ismert kék jelzést követtem. A Gyöngyösi csárdáig verőfényes napsütés volt, de ahogy ment le a nap, egyre csípősebb lett a levegő. Reziben a kéktúrázók közt közismert 021.sz.italboltban, kicsit pihentem, ettem, ittam. A kelleténél hosszabbra nyúlt pihenő eredménye az lett, hogy a Rezi várba menő közel 4 kilométeres út, majdnem kifogott rajtam. De szerencsém volt, pont sötétedésre felértem. 

Gyors sátorállítás után, fejlámpás felfedező utat tettem a váron belül. Egy elhagyott, romos várban egyedül aludni, beindítja az ember fantáziáját, főleg ha az Egri csillagokon és a Tenkes kapitányán szocializálódott az illető. Bár fura módon álmomban, már csak a várhölgy maradt... hiába éhes disznó, makkal álmodik. 

A sátor állításnál három verzió volt. Vagy nem állítok sátrat és egy faasztalon alszom, vagy felállítom a sátrat rendesen, külső-belső réteget egyaránt. Ezt a verziót kedvelem legkevésbé, mégpedig a párásodás miatt. Így a harmadik variáns maradt, az arany középút, csak a belsőt állítottam fel. Ezáltal védve voltam a rovaroktól és melegebb is volt, mintha csak a szabadban aludtam volna. El is kellett ez a pici plusz, mivel ez volt az első fagypont alatti éjszaka. Reggel -1 fokot mutatott az egyik öreg hőmérője.

Reggel nagy köd és pára fogadott, de mivel fölötte voltam, így azért 5-10 km-es panoráma volt előttem.

Be is céloztam a sztúpát és megindultam toronyiránt. A Rezi-hegy valójában egy dombocska, de a sziklákon fekvő nyálkás levelek, azért tudnak csúszni. Az erdőben el is tévesztettem szem elől a sztúpa csúcsát, de időm volt bőven, így nem is foglalkoztam vele. Annál inkább a virágzó érdekességekkel, láttam szártalan kankalint, kamillát, harangvirágot. Tehát 500 méteren belül tavasz, nyár és ősz virágait.

Majd láttam a romlás virágait is, mikor elértem a katonai kiképzőbázist.

Bizarr csönd volt a szétlopott, málladozó betontömbök közt. Az egyik kapuoszlop mellett szakadt, mohás, rothadó surranó állt a fűben. Mint egy dísztelen emlékhelye az egykor virágzó létesítménynek.

A fényképezőgép lemerült, így ez is csak agyam egy zugában rögzült.

A katonai bázis mellett mára már természetvédelmi terület van, de ez sok embert nem zavar, egymás mellett sorakoznak az illegális szemétlerakók.

Zalaszántón irány a bolt, nagyon finom bordás kiflit árulnak. Csodával határos módon az elemek is eszembe jutottak, így pár kép is készülhet az út további részén. A boltossal hamar szóba elegyedek, szidja azokat, akik hagyták szétlopni a kiképző bázist. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik volt nagyobb bűn, lopni vagy lopni hagyni. Talán egyenértékű... Így talán 1-2 környékbeli ház alapjában tovább élnek a téglák, mert amúgy csak pusztulnának.

Pedig milyen jó turistaház vagy bármi más lehetett volna ott. Kár érte.

Inkább búcsúzom, felkapom a zsákot és felkocogok a sztúpához.

Egyedül lenni egy ilyen helyen, nagyon nyugalmas tud lenni. Hiába van szombat, csak a csend és a béke van odafenn. Délig összesen egy pár jön fel az árusokon kívül. Utána kezdenek szállingózni az újdonságra vágyó gépkocsis kirándulók. Próbálgatják, hogy kell viselkedni, mit is kell csinálni egy buddhista szentélynél.

Szerintem semmit. Én legalábbis azt teszem. Csak ülök, lélegzem, létezem.

Aztán a csontig hatoló szél visszabillent a valóságba, 20 órája nem ettem, most pótolom.

Jól esik testemnek lelkemnek, ugyanis útközben szedtem csipkebogyót. Édes, cukros, puha, mint a lekvár.

Találtam még paprikát is a feltépett bokrokon, igazi méregerős finomságokat mentettem meg az enyészettől.

És úgy éreztem tele vagyok. Nem a hasam, hanem ÉN vagyok tele. A három naposra tervezett szabadságból, kettő is jól lakatott. Így összeszedtem magam és irány az a világ, ahova újra és újra visszatérek, hogy újra és újra otthagyjam. Egy mini körforgás önmagamban, szeretem, még ha néha nehéz is meglátni benne az egyensúlyt. Pedig ott van.

(Zalaszántó 2014.11.22.)

Betyársírok a Gyöngyösi csárdánál

újra a kéken

Sál, sapka - így alszanak a hülye gyerekek sátorban.

Kilátás az 'ágyamból'. A különálló fehér pötty, a Béke-sztúpa

szintúgy 'ágyból' 

no comment

béke ebéd a Béke-sztúpánál

Hitvallás vagy amit akartok

Gondolatok az ÚTról

Gyakorlott túrázóként, alapból sokat töprengő ember vagyok. Egy 6-7 hónapos 7500-8000 kilométeres, civilizációnak hátat fordító túra, pedig óhatatlanul milliónyi gondolatot szül. Egy ilyen humán erejű megmozdulásra a felkészülés, nem csak abból áll, hogy százezreket hagyunk ott egy ilyesmire szakosodott boltban. Inkább a gondolataimat kell összeszednem. Szembe kell néznem félelmeimmel, gyengeségeimmel, hiszen ismernem kell útitársam, azaz önmagam.

   

Mi is az út nekem? Próbálom még azelőtt megfogalmazni, mielőtt megélném, megismerném. Eddig többnyire inkább közlekedtem, helyzetet változtattam. Kicsit képmutatónak érzem, hogy olyanról írok, amit nem ismerek. De kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a különbség, ha út közben leszek és mi lesz, ha abbahagyom.

Látom az egymást követő hegyeket, dombokat, síkságokat. A madarak sokhangúságát, a virágok sokszínűségét, a rovarok milliárdjait, a sokféle ízű, illatú nőket, az őket körülvevő stílust, vagy ezeknek hiányát. Érzem, ahogyan az eső megfagy rajtam, jég borít, de ezt a jeget én választottam, nem lenne illendő bosszankodnom miatta. Sőt örülnöm illene, mert próbára tesz, megtisztel azzal, hogy rajtam múlik el. Cseppenként megy vissza az örök körforgásba, majdnem olyan cseppekben, mint amilyen cseppekben én érkeztem.  De érzem a tikkasztó forró szárazságot is. A fülembe doboló vért, a taplószerű számat. De így megvan az esélyem a reménykedésre. Kényelmes ágyban fekve nem lenne. Evés, ivás után csak agonizálni lehet, várni a biztosat. Ez kényelmes, de messze van az élettől.  ’Várni a biztosat’, hát út közben semmi sem biztos, csak az, hogy egyszer vége lesz. Mikor és hogyan? Ezeket hála Istennek nem tudjuk. Nem a cél a fontos, nem is a részvétel, nem is az oda vezető lépések, tekerések. Hanem az, ami a koszon kívül ránk tapad. Mint a Kisöreg a kocsmából, aki az utolsó ötszázasából meg szeretne hívni egy kólára, és azzal teszünk Neki rosszat, ha nem fogadjuk el. Milyen büszkén és örömtelin mesélné: ’…egyszer megvendégeltem egy vándort, aki…’. Meg a helyi benzinkutas, akihez csak begurul az ember fia levegőt vételezni és azt sem tudja, már, hogy hol volt. De neki több, mert Ő oda született és nem is volt máshol, ott is marad, de beszívja a szagot, látja az arc pirosán az előbbi pipacsmezőt, meg az eddigi naplementéket és kicsit Ő is utazik. Felelősség is ez. Vagy a Hölgy a kávézóból, ahol a kulacs mellett a gyomorba is kerülhet a tehetősebbnek. Ő annak is örül, hogy az ő gyermeke nem ilyen, ’És különben is, ilyen időben sátorral?’. 

Látom a határokat, amik lehet, hogy nincsenek, csak azt mondjuk, hogy át kell lépni. Mi az, hogy átlépni? Ahhoz még felállni sem kell. Csúcsok, kilométerek, áthajlások, emelkedők, hó, jég, eső, tűző nap, fájdalmak és örömök, ezek nem határok, hanem állapotok. Folyton mozognak, változnak s velük én is. Ha lépek nem csak én megyek előre, hanem a Föld is hátra. Hol itt a határ? Inkább erő. Csak van, aki fizikának nevezi, s van, aki Istennek, megint más energiának. Én maradok az erőnél, de még a szó hétköznapi jelentésének sincsen határa. Ha nincs elég, akkor sem áll meg semmi. Talán csak mi, egy időre, amíg rá nem jövünk, hogy ez sem határ, hanem kereszteződés. Próbálunk továbbmenni, vagy fordulunk visszafelé, de ott van még a jobbra és a balra, meg ami köztük van. VÉGTELEN. De bármerre is megyek, én ÉN vagyok. Nem hiszem, hogy egy út lehet jó vagy rossz. Csak azt kell megérezni, hogy mit jó felszedni és mit jobb otthagyni. De amit otthagyunk, azt is nézzük meg. Kóstoljuk, szagoljuk, próbáljuk, tegyük és legfőképpen értsük meg. Csak ha ismerjük, akkor tudjuk megítélni, bár szerintem akkor is önzőn, egyoldalúan. Hiszen nincsen fekete és nincsen fehér. Talán még idő sincs, s ha van, akkor mi igazodunk hozzá, vagy ő hozzánk? Vagy csak nevet, hogy egyáltalán foglalkozunk vele, hiszen Ő is határtalan. S ki tudja tér van-e? S mi benne vagyunk-e? Voltunk-e, leszünk-e? Érzem, hogy voltam, érzem, hogy vagyok és tudom, hogy leszek. Mert nem félek tőle. Csak attól félünk, amit nem ismerünk. Amit ismerünk attól már nem. Azon már túl vagyunk. Így vagy úgy, de túl vagyunk. Legfeljebb nyaljuk sebeinket, sajnálkozunk és üvöltünk. De már nem félünk tőle. De akkor mégis mitől félek én. Egyszóval talán úgy mondanám, a testemtől. Pusztul, gyengül, labilis. Folyton változik, hol fejlődik, hol hanyatlik. De ő véd meg, ezért figyelnem kell és vigyáznom rá. Ismerni és érteni kell, de nem milliméterről milliméterre, hanem a nagy egészet. Nem elveszve a részletekben, mert az még a végtelen időt is felemészti. Tehát egyszerű és bonyolult, és én félek tőle. Félek, hogy nem elég arra a tapasztalásra, amit szeretnék megélni. Félek, hogy cserbenhagy, amikor nagy szükségem lenne rá. Aztán a betegség. Ízlelgetem a szót. Nem csúnya, nem esik rosszul kimondani és mégis félek tőle. Nem a halál miatt, azt már megszoktuk. Naponta látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapasztaljuk, rutinból halunk. Nem, nem a halál miatt, csak úgy. Nem tudom az okát, talán egyszer szánok rá pár hetet és megkeresem. Azt hittem, hogy eltértem az út megfogalmazásától, de mégsem. Nekem ez az út.  Nem amikor a kilométerek gyűlnek vagy fogynak. Akkor még is miért megyek és nem a konyhaasztalnál töprengek, vagy a puha szőnyegen hasalva??? Egyszer már megpróbáltam megfogalmazni, most megpróbálom újra. Talán kalandvágy, talán tapasztalatszerzés. Talán menekülés abból a világból, ami nem tetszik. Abból, amit nem lehet, vagy nem illendő kiiktatni, megváltoztatni. Menekülés az állandó és nyomasztó féltésből, gondoskodásból és megfelelésből. Talán keresek valakit, valamit. Talán. Talán mind, talán egyik sem. Talán: Maktub, meg van írva. Talán csak: ÚT, miértek nélkül. Ahogyan megkívánok egy csokit, egy banánt, ahogyan szeretnék kilépni egy kurta órácskára, napra az útból, hogy a megszokott visszajöjjön és tompítsa az agyam cikázását. Kilépni, mert lusta és kényelmes vagyok, mert kevés az akaraterőm. Ennek változnia kell, ha nem fog, akkor bajban leszek. De lesz honnan kimásznom. Lesz, akit itt hagyok, lesz, akit ott hagyok, lesz, akit viszek, lesz, akit megtalálok. Látok színeket, hallok hangokat, érzek szagokat, tapintok hideget, meleget, puhát és keményet. Pont, mint mások és pont, mint máshol. Semmi különbség? Ki tudja. Ugyanaz az ég, ugyanaz a levegő és mégis más.

Mögöttem van több tízezer kilométer és ki tudja mennyi előttem. Aludtam vagy száz ágyban, földön, kocsiban, sátorban, szabad ég alatt. Voltam fagyban, forróságban, szárazságban és zuhogó hóesésben, mégis mindent újra és újra kell tapasztalnom, ismételnem. Minden itt van a testemen belül és még sincs. Pedig otthon érzem magam ebben a testben, tetszik is, csak ami kívül van rajta az nem tetszik. Akkor pedig útra fel! Addig, amíg rá nem jövök, hogy ’a mi várunk a legerősebb és a mi asszonyaink a legszebbek’, vagy, pont, hogy az „övék”. Valahogy mindig lesz. Valahogy mindig is volt. A jelen pedig látható, érzékelhető. 

Csak győzzük megbecsülni.

El mundo fantastico.

És tényleg, a többi csak illúzió.

Mit lépünk, csak rajtunk múlik, ne bánjuk, de tudjuk mérlegelni és tanuljunk belőle, vagy hagyjuk a fenébe, nyissunk régiségkereskedést és bőgjünk félelmünkben, hogy itt öregszünk meg...

2013.03.16.