Pár nap hallgatás után újra rávettem magam, hogy írjak. Kissé rossz ez az egyirányú kommunikáció. Írok, írok, mindenki tudja mi van velem, merre vagyok. Én meg senkiről, semmit.
Az utóbbi hónapban Katit leszámítva háromszor csörrent meg a telefonom...
Na mindegy, biztos csak szarabb napom van.
A Weser után 'toronyiránt' megcéloztam az Elbát és vele Hamburgot.
A táj és a klima, érdekes,de szimpatikus. 100 méteres tengerszint feletti magasság nem volt az utóbbi hétben, de ez mégsem jelent tök sík terepet. Kellemes emelkedők, lejtők. Sok-sok erdővel, legelővel, kaszálóval, termőfölddel. Az a kedves báj, amit a szászok közt tapasztaltam, viszont eltűnt. Hamburgban az autósok sem toleránsak annyira a bringásokkal, de még mindig magasan Magyarország felett van ez.
Hamburg mellett Adél és Pista már vártak, így 9 nap után, újra melegvíz és ágyikó volt. Vendéglátóim nagyon jólelkű emberek, akik saját gondjuk-bajuk felett tudnak időt szakítani arra, hogy segítsenek másokon is (többek közt nekem is). Öröm volt megismerni őket.
A nagy pihenés után aztán forognak újra a kerekek, de igencsak nehezen.
A bal térdem már jó ideje rakoncátlankodik, tegnap estére már kattogott, dagadt, fájt. Este sikerült szépen lekezelnem és ha tökéletes nem is lett, de használható.
Rendsburgban pedig életem első kerékpáros liftezése is megvolt.
Nem az ilyenek miatt van fényévekre a magyar bringakultúra Németországtól. Hanem amiatt, hogy eddig szinte 100%- ban kerékpárúton jöttem (kb 1200km-t).
Minden városban kinéztem a következő várost és a főút mellett végigtekertem.
De sok esetben, erdőn, mezőn visz az út. Van, hogy csak földesúton, de az is követhető. Szóval le a kalappal még mindig.
A szél még mindig rossz irányból fúj, de ilyen terepen nem olyan vészes.
A Jylland-félsziget eddig szépséges, a falvai pedig olyan nyugalmat árasztanak, hogy csak csendben és lassan merek át tekerni rajtuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése