A bodøi kompnál fejeztem be az előző bejegyzést. Azóta megint eltelt 9 nap.
Bodø norvég viszonylatban nagyobb városok, ennek köszönhetően hulla fáradtan alig találtam sátorhelyet. De sikerült a város fölé emelkedő hegyre feltalálnom, így szokás szerint kiváló panoráma volt a hálótársam.
Reggel gyermekricsaj ébresztett, egy eleven kislány jött jó reggelt kívánni. Meglepődött, hogy csak egy erőteljesen hajléktalan kinézetű és szagú arnoldot talált. Anyukájával beszélgettünj pár mondatot, majd ők is, én is tovább álltunk. És itt jön egy fontos infó:
SÜT A NAP! Olyan kicsiny porszem vagyok és olyan nagy hatással van rám a napocska. Ahogy kisüt, én is ragyogok...
A szokásos bitang gyors tempóban sikerült lestoppolnom a Mo i Ranáig lévő 240 km-t. Ezzel pedig az Északi-sarkkörtől délre kerültem. Kereken egy hónapot töltöttem északon. Tanultam, láttam, éreztem...
De vissza a stoppoláshoz, eddigi utam legkellemesebb fuvarja itt volt. Egy gyönyörű és kedves norvég lánnyal, Laylaval utaztam pár órácskát. Kicsiny szívecskémet teljesen elvarázsolta. Igazi esszenciája volt a nőideálomnak. Montizik, snowboardozik, sziklát mászik, túrázik, cicis, segges, mosolygós, ragyog a szíve. Sajnos őt is csak messziről csodálhatom, de egy felvillanó napsugárként jelezte, hogy létezik olyan lány, aki tökéletes nekem.
Búcsúzás után hamarosan megérkeztem Mo i Rana mellé Ritához és Szilárdhoz. Hihetetlenül kedves és vendégszerető fiatal házaspár. Írták, hogy szeretnék, hogy jó sokáig maradjak, ez nálam két éjszakát jelentett. Én kis naiv, akkor még nem tudtam, hogy az nem így működik.
Komolyan vették a vendéglátásom és egy hétig el sem eresztettek. Közben híztam rendesen, meg is fordult a fejemben, hogy lehet le akarnak vágni. Rengeteg kedvességet és segítségét kaptam tőlük. De olyant is kaptam, ami elkísér nagyon sokáig. Ez pedig életem első gleccsertúrája volt. Szilárddal felkerekedtünk és elmentünk a szárazföldi Európa második legnagyobb gleccseréhez, a Svartisen-gleccserhez. Az odaút is pazar volt, rozsdavörös, fekete, barna sziklákon futottunk, ugráltunk. Majd a gleccser...a kék egy olyan árnyalatát mutatta, ami eddig ismeretlen volt számomra. Hogy pedig a többi érzékszervem is részesüljön, így a folyamatos csepegés közben először ittam gleccservizet. Két módszert is próbáltam. Először is kis darabkát olvasztottam a számban. De az igazi az volt, mikor nagyobb darabkát hangosan szűrcsöl az ember. Hogy miért van ilyen hatalmas ízkülönbség a két módszer közt, nem tudom, de tény, hogy életemben nem ittam ilyen finom vizet.
Szilárddal több kicsi túrát is nyomtunk a környéken. Voltunk a Hauknestinden kisebb csúcsán, bringáztunk, repülőztünk, vízesésben, tóban pancsoltunk. A legnagyobb dolog amit tőle kaptam az az, hogy a pár napra megtisztelt a barátságával, ritka értékes embert ismerhettem meg.
Hab a tortán, hogy Trondheimbe van dolguk, így 400 km- t még velük tudtam utazni.
Rita búcsúzóul feltarisznyázott rendesen, egy nagyobb családnak elegendő rántotthús büszke tulajdonosa vagyok.
Sosem fogom megtudni, hogy mivel érdemeltem ki, hogy ilyen életem legyen. Most pedig fekszem egy csodás erdőben, körülöttem millió szúnyog zúg, de kicsiny házam ( tudom tudom, Gábor háza) távol tartja őket.
Szóval még egy csodás hét.
Búcsúzásként két dolgot mondanék:
Rántotthússal vagyok és nem félek használni.
Illetve : csókolom csókolom finom volt a kókuszgolyó ( akinek szól úgyis érti)
Csókolom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése